Domingo a Müpában, megint felülmúlt minden észszerű és észszerűtlen várakozást, az ember lelke lepkeként szálldos a feje fölött. És akkor otthon a Pillangókisasszony várja. Nem úgy, nem valami családi problémaként, csak közvetítés az Erkel Színházból, 2019-ből, Rost Andrea címszereplésével.
Meg kell szokni. De mi van, ha ezt az operajátékot már egyáltalán nem szeretném megszokni. Nem is azzal van a baj, elaggott rendezés, valaha nagyon szép volt, most még funkcionálgat, de a szereplők nem tudják eldönteni, hogy most a tévéfelvételnek játszanak, vagy az esti közönségnek. Velőrázás, színfalak hasogatása, durva sminkek, nagy parókák. És az egészről szépen leválik Rost Andrea, aki nem eged a színvonalból. Szerintem saját sminkessel dolgozik, mert amíg a többieknek pirosítóból nagy bazsarózsákat festenek az arcára, addig ő pompásan mutat, amíg a többieknek cicaszemeket húznak, hátha attól japánnak néznek ki, őt meg sem próbálják ázsiásítani, ő már akkor tudja, hogy ez nem megy, európai nő, fehér hálóruhában. A karmester alszik, ettől a zenekar is alszik, csak az ördög nem alszik. Meg a kérdés motoszkál, hogy Rost ide vagy oda, ennek mi az értelme? És ha már elkészült a felvétel, vajon miért nem dugják el archívumok legmélyére?
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.