Van a pillanatban, már ha pillanatnak lehet nevezni egy egész koncertet, valami különleges ünnepélyesség. Itt vannak a komponisták. Ők voltak, vannak az elmúlt hetven év. Ligetit játszanak, Eötvös Péter vezényel, és a nézőtéren ott ül Kurtág György. Már megint a Müpa a zenei világ közepe, a legközepe.

Megilletődöttséget félretéve megint csak odajut az ember: ez a világ közepe. A Klangforum Wien játszik, és a program a nagy versenyművek, Kamarakoncert, Hegedűverseny, Csellóverseny, Zongoraverseny. Elképesztően tisztán és határozottan szól minden, nincs a bizonytalanság, hogy szabad-e locsolni, húzni, fújni, ütni, csak követni kell Eötvös kezét, és akkor pontosan megy minden. Vagy minden, amennyit én ebből a zenéből hallok. Annyira együtt van a szólóhegedű és az ütőhangszeres játékos, hogy először csak azt nézem, hogy lehet ilyen furcsa hangja a hegedűnek, csak aztán látom, hogy mert nemcsak a hegedű szól.

Amúgy szól, mindenki pompás, most van is némi összehasonlítási alap, mert két hete is játszották a Csellóversenyt a Zeneakadémián, az sem volt gyenge leosztás, Perényi és a Fesztiválzenekar. Ez a meggyőzőbb, Fenyő László és a Klangforum, pedig az akusztikai viszonyok inkább a Zeneakadémiát segítenék, annyira halkan kell játszani. De így is jó, hogy az ember voltaképpen nem tudja eldönteni, már szól-e a darab, vagy mindjárt. Ha nem hallom, akkor is szól, ha nem szól, az is a darab.

A Zongoraverseny vitéz szólistája Fejérvári Zoltán, csak alkatilag meglepő, hogy ez a sovány fiú mennyire jól bírja a kiképzést, összeállhatnának Fenyővel és Kelemen Barnabással egy trió erejéig, én jönnék boldogan. De most meg itt vagyok boldogan, és nézem, hogy azért a Hegedűversenyhez Kelemen Barnabás fölteszi a szemüvegét, nagyon kell nézni a kottát. Aztán a Csellóversenyhez Fenyő László is fölteszi a szemüvegét, azt is nagyon kell nézni. Fejérvári már szemüvegben érkezik. Eötvös Péter… ő még nem. Ifjúság, sólyommadár.