Régebben ez mindig felháborított, de minimum bosszantott. Vannak énekesek, akiket egyáltalán nem nyűgöz le az, hogy ők énekesek, szeretik a hangjukat, nem arról van szó, de körülbelül úgy tekintenek a foglalkozásukra, ahogy a villanyszerelők. Nagyon szép, nagyon fontos, nagyon hasznos, és valamiből meg kell élni. Miért ne ebből?

Onnét jutott ez az eszembe, mert tegnap Gioconda-délutánt tartottam, egy régi lemezt vettem elő, klasszikus darab, Renata Tebaldi a címszerepben, Lamberto Gardelli vezényel, és nagyszerűen teszi, élet van a barázdákban, sok szép ária és sok furcsa együttes követi egymást, a lehetetlen történet és a néha elakadó zenei folyamat ellenére öröm a mű. Gardelli a fényességes szereposztásból csak egy valakivel nem bír, Robert Merrill-lel. Nem tudom, Merrill készületlen-e, randija van-e valakivel, de elsieti az áriát, és Gardelli is ragaszkodik a saját tempójához, az egész amolyan első próbának tetszik, amiből aztán nem lett második. Merrill a lelkét biztosan nem teszi bele, minek, ez csak egy szerep, még az sem, ez csak egy lemez. Nem kell belehalni.

Ami azt illeti, Robert Merrill tényleg nem az operába halt bele, békésen nézett valami baseball-meccset az otthonában, amikor eljött érte a halál. Nyolcvanhét éves volt. Amúgy is nagyon intenzív kapcsolata volt a játékkal, egy időben vele kezdte az évadot a New York Yankees, ő énekelte az első hazai meccs előtt a himnuszt. Néha ma is előveszik a régi szalagot, főleg öregfiúk meccsek alkalmával.

Vannak tényleg fontos dolgok az életben. A baseball például ilyen. Az opera… háááát…