Magyarul, angolul, németül csendéletnek mondjuk, olaszul, franciául halott természetnek, portugálul nem tudom, de a többi nyelven így is, úgy is érvényes és igaz. A csendéleten csöndben vannak a dolgok, gyümölcsök, vágott virágok, kifogott halak, kitekert nyakú szárnyasok, rákok. Halottak is. Mint amikor az ügyetlen focistának bekiabálnak a lelátóról: szúrd ki, nem pattog. Tekerd ki a nyakát, és nyugton marad, lesz időd lefesteni. És akkor Frankfurtban találkoztam egy ilyennel.

Egyáltalán: csendélet ez? Vagy csendéletnek álcázott élőkép, tiltakozás a csönd és a halál ellen, meghasadhat a sárgadinnye, felvághatják a citromot, de az élet él. Mit él, éppen rekreál, vagy az ahhoz szükséges dologgal van elfoglalva: párosodnak a verebek. A festő Cornelis de Heem, csendéletfestő család sarja, az apja híresebb, de ő meg híresebb a fiainál, nem mintha a szakembereken kívül bárki el tudna igazodni a de Heem-család képei között, össze is tévesztik őket, nem mindig eldönthető, hogy ezt vagy azt a képet Cornelis vagy David Cornelis festette.

Nem is hiszem, hogy nagyon akart volna bármit is mondani a verebekkel Cornelis bátyó, egyszerűen csak meglátta őket, és odafestette, legyen valami más is a képen, ne csak azok az unalmas szőlők. Persze, lehet titkos szerelmi vallomás is, nagyságos asszonyom, lennék veréb én is, és kegyed egy verébnő. Nem tudom. De miközben a városban egyre csak fogynak a verebek, a múzeumban jókedve lesz tőlük az embernek.