Akik meg akarják magyarázni, hogy miért is nem szeretik az operát, többnyire a szöveget okolják. Vagy az életszerűtlenséget. Az ember nem énekel el egy áriát, miután szíven szúrták. Ha majd szíven szúrnak, meglátjuk. De ezek az operai szövegek, (főleg, amikor még magyarul énekeltek), hogy mennyi marhaságot kell kimondani, és jön a szokott elmésség: ami olyan ostoba, hogy színpadon nem lehet elmondani, azt eléneklik.

Ami azt illeti, én épp ezt szeretem. Nem csak ezt, de ezt is. Ha van valami életszerű az operában, az pont az, hogy az embernek egyszerre szakad meg a szíve és csiklandozzák közben. A klasszikus példa, nemzeti operánk átdolgozott változatában Melinda agya már bomlóban van, amikor azt énekli: „mint ősszel a gerle, ha búcsúzik párjától, én tőled búcsúzom, Bánk”. Először is: a gerle nem költöző madár, nincs különösebb oka, hogy ősszel búcsúzzék párjától. Másodszor: ha költöző madár is volna, olyan nincs, hogy a madaraknak csak a tojója költözik, a hím itt marad búsulni.

Az egész Udvardy Tiborról jutott az eszembe, egy kazettán hallgattam válogatott áriákat vele, köztük az Anyeginből Lenszkijt. Készül a költő a halálra, és épp barátja keze által fog halni, mondhatni, hogy elég szorongató a helyzet, de Lenszkij azt énekli: „szívemet sebzi meg a fegyver, vagy fejem mellett messze száll…” Ez ilyen párbaj? Lőnek és utána meg is dobálják egymást a pisztolyokkal?

Mikor én jártam magyar nyelvű Anyeginre, a „fejem mellett” részt kicserélték gyilkos tüzére.