Izé-Bizet

Zenével a fülemben vagy a fejemben ébredtem, méghozzá Bizet Az arles-i lány című kísérőzenéjének menüettjével. Már csak azért is öröm, mert ébren sokszor összekeveredik bennem két zene, ez és a Carmen harmadik felvonásának előjátéka, nem véletlenül, mindkettő hárfa kísérettel indul, és fuvola játssza a szépséges dallamot. Ámbár Az arles-i lányban szaxofon is megszólal.

Nem tudom, mi lett volna, ha Bizet nem hal meg az első nagy sikere után, mert hát, a példa is mutatja, az első nagy siker előtt írt nulladik és mínusz egyedik nagy sikereket. Emlékszem még Thomas Zehetmair egyik koncertjére a Zeneakadémián, a ráadás után mindenki megrohanta a zenetudós Virány Gábort, aki minden zenét ismert és felismert, és aki kérdés nélkül is mondta a felé közelítőknek, hogy Bizet C-dúr szimfónia, harmadik tétel. A Carmen mindenesetre folytatás nélkül maradt, Bizet meg csak harmincnyolc évet élt, az opera a 20. században elhagyta a Földközi-tenger vidékét, borús műfajjá vált. De nem hagyta el magát a Carment, ezt az „annyira szeretem, hogy megölöm” életérzést. Mintha mégsem erről szólna a Carmen, hanem a napfényről, szélről, életről. Meg a harmadik felvonás előjátékáról. Amikor még az Erkel Színházban játszották, mindig a jobb oldalon világosító lány (vagy asszony) indította az előjáték után a tapsot. Azt gondoltam, ő megtalálta magának a tökéletes munkahelyet. Nem tudom, most vajon mivel foglalkozik.