Cintányéros cudar világ

Odavagyok a Carmen-nyitányért. Igazából mind a négy felvonás előjátékáért vagy bevezetőjéért, de az elsőért nagyon. Nem is vagyok vele egyedül, azt, például szerintem kevesen tudják, és még kevesebben tartják elképzelhetőnek, de Kocsis Zoltán élete legelső (azt hiszem legelső) elvezényelt koncertjén a ráadás Bizet volt és a Carmen. Az, persze, egy más viszonyulás a zenéhez, én beérem azzal, hogy valószínűleg ez azon ritka zenekari művek közé tartozik, amelyben egy fontos szólamot el tudnék játszani. Úgy is szoktam hallgatni, mintha cintányér volna a kezemben, és a megfelelő pillanatokban a megfelelő erősséggel összecsapom az eszközt. Ez még otthon csak elmegy, operában, hangversenyen elég idegesítő lehet a környezet számára. Még jó, hogy a Carmen viszonylag ritka koncertszám.

Na de hiába a nagy készülés, lámpaláz és siker a fotelben, ha a lemezt Claudio Abbado vezényli, mert ő annyira visszafogja a cinrobbanásokat, amennyire lehet. Ott vannak, de éppen csak. Mintha ez Abbado egyik jellegzetessége lett volna, a harsány hatásoktól való irtózás, emlékszem, amikor magyar ütőse volt az Európai Kamarazenekarnak, ő mesélte, hogy Abbado egyre csak azt mondta, hogy halkabban, halkabban, amíg el nem jutottak odáig, hogy már a dobok fölött játszottak, egyáltalán nem érintették a bőrhöz a verőket. Most jó, mondta Abbado.

Mintha egy ideig ez jellemezte volna a teljes klasszikus zenei interpretációt. Csak nem túlozni. Az ember esetleg elolvasta előre, hogy mitől is „Üstdob” a Haydn G-dúr szimfónia, aha, a szundikáló közönséget egy hatalmas üstdobütéssel ébreszti fel a kópé szerző, aztán hiába várja a koncerten vagy lemezen a hatalmas üstdobütést, a karmesterek igyekeztek a dolgot puhítani, finomítani, normalizálni.

Aztán, szerencsére, jöttek az autentikus hangszereken játszók a maguk fa dobverőivel, és kicsit megint meg lehet ijedni. Aki tudja a poént, annak már késő.