Van egy Facebook-paranoia, hogy lehallgatják a beszélgetéseink, és aztán azoknak megfelelő célirányos reklámokat helyeznek el a Facebookon.

Sajnos nem vagyok fent, nem tudom ellenőrizni, de mesélik, akik mesélik, hogy az életben egyszer, egyetlenegyszer társalogtak a tésztakészítő gépről, és három perc múlva megjelent egy reklám a felületükön, hol kapható, és mennyiért. Tegnap egy barátommal a puha talpú tornacipőkről beszélgettünk, és egy perc múlva puha talpú tornacipőt ajánlottak neki Facebookon.

De ez semmi. Tegnap vagy hatszor meghallgattam Barbra Streisanddal a Being Alive című Sondheim-dalt, és este a Yentl ment a tévében. Már a kábeltévé is lehallgat.

Sajnos hiába, most sem tudtam végignézni. Értem, hogy ez volna a Hegedűs a háztetőn női változata, az ötlet is jó, a történet is szép, Barbra is csodálatosan perfekt, ahogy a hangját valahogy az orrnyergébe tudja küldeni, hajlítgat és elhalkul, aztán megküldi, de valahogy az egész irtó röhejes, amikor azt képzelik, hogy a szállongó hajával most úgy néz ki, mint valami litván (litván?) zsidó lány, aztán az idétlen parókájával és a rúzsos szájával meg úgy, mint egy litván zsidó fiú, aki valamiért angolul énekelget. Szóval nem jó, ha valaki önmagát rendezi, mert folyton arra ügyel, hogy elég jól nézzen ki a vásznon-képernyőn, és minden csak utána jön.

Ma Yehudi Menuhint fogom hallgatni, kíváncsi vagyok, mivel készülnek a tévében.