Százéves volna idén Melis György, jövőre százegy, ezt csak biztatásnak mondom, ha elfelejtettük volna (én elfelejtettem), csak a számot felejtettük el, Melist soha. Remélem, soha. Az Operában kiállítással emlékeznek meg róla, ez mindig furcsa, egy énekesre a hangjával szokás, de Melisnél az arcával is lehet, tényleg van száz arca. Azt nem tudom, hogy csak úgy is be lehet-e menni a Vörös Szalonba, vagy csak az előadások szünetében lehet számítani a közönségre, de valamennyire nézik. Lehet játszani is, fölismeri-e az ember, melyik szerepben látja az agg és ifjú körtefejűt, nekem volt néhány tévedésem, de hát nem is ismertem jól minden operát, amit Melis énekelt. Szóval jó játék, szép játék. Azt nem mondom, hogy olcsó játék, mert a mai operajegyek…

De hogy ki is volt, ki ma nekünk Melis György? Az, akinél egybeesett a hang és a színészi képesség. A hang és az énektechnika. Az énektechnika és a beszédtechnika. A  mindent a közönségért, térden a színpadon, és a teljes, zárt privátszféra, az ember voltaképpen soha nem tudta, ki ez az énekes.

Ennyi nem elég, nekem sem elég, de talán ez a kiállítás lényege: gondolkozzunk felőle.