Él egy rendkívüli ember a nyugati határszélen. Illetve biztosan sok rendkívüli ember él ott, de ezt az egyet valamiért kevesen ismerik, pedig élő legenda. Sebestyén Ernő, hegedűművész, a Bajor Rádió Szimfonikus Zenekarának egykori koncertmestere.

• Mondd, igaz az, hogy amikor Bernstein 1983-ban itt lépett föl az Erkel Színházban…
• Én voltam a koncertmester. Engem ölelt át a hangverseny végén.
• Hogyhogy nem ettől volt akkor hangos a hazai sajtó?
• Nem tudom. Szerinted mi a magyar ember legjellemzőbb tulajdonsága?
• Irigység?
• Te mondtad.
• Mi a történet eleje?
• Tizenkilenc éves koromban kerültem be az Operába…
• Nagyon fiatalon.
• Meglehetősen. Csodagyerekként indultam, kilenc évesen már a Zeneakadémiára jártam. Aztán a kommunizmusban úgy voltak vele, hogy csodagyerekeket nem nevelünk, mindenki érettségizzen le előbb, és aztán meglátjuk. Én viszont összevesztem az édesapámmal, mert ő hátrafelé fésülte a haját, én meg oldalra. Azt mondta, ha másnaptól nem fésülöm én is hátra a hajam, akkor nem akar többet egy lakásban élni velem. Nem volt mit tenni, elmentem, jelentkeztem az Operába, föl is vettek.
• Ez egyenes útnak látszik. Miért döntöttél úgy, hogy mégis menned kell?
• Tíz évig játszottam az Operában, közben voltak fellépéseim a Rádiózenekarnál is. Ott mondták, hogy miért ülsz te a bányában, gyere át hozzánk. Én meg azt gondoltam, hogy jó, az operák után megismerem a szimfonikus repertoárt is. Erre Kórodi András, az Opera karmestere elvetette tőlem az állami hangszert. Ekkor azt mondtam, hogy nekem itt nincs maradásom.
• Hogyan tovább? És merre?
• Előjátszottam Lorin Maazelnek, aki azt mondta, hogy az ő zenekarában, a Bajor Rádiónál van egy üresedés, oda fölvesz. Aztán küldött egy levelet, hogy sajnos közben betöltötték a helyet, de mehetek játszani a Belini Állami Operába, ahol ő főzeneigazgató. Ott próbát kellett játszanom. Épp a kvartettel voltunk úton, és mondtam a többieknek, hogy menjenek haza, én még megyek próbát játszani. Megkaptam az állást, szeptemberben találkozunk. Mondtam nekik, hogy megtisztelő az ajánlatuk, de ha elmegyek most haza, akkor valószínűleg nem találkozunk, mert eddig se nagyon akartak útlevelet adni. Jó, mondták, a második hegedűszólamban van egy beteg kolléga, az ő helyére beülhetek.
• A család mit szólt?
• A feleségemmel a kapcsolatunk épp zsákutcába jutott, otthagytam neki mindent, csak a kottáimat vittem el. Anyám Pranger-lány volt, osztrák. Tudott magyarul, de törte a nyelvet. A szüleim örültek neki, hogy sikerrel kiverekedtem magam ebből a szorításból.
• Hogyan kerültél az operazenekarból mégis a szimfonikusokhoz?
• Tíz évig voltam az operában, aztán hívtak a szimfonikusok, hogy volna-e kedvem velük menni egy amerikai turnéra. Ott aztán megkedveltek, és meghívtak, próbát játszottam…
• Megint próbát kellett játszani?
• Tudod, sehol nem játszottam próbát úgy, hogy ne kaptam volna meg az állást. Jean Martinon nevét ismered?
• Persze.
• Ő dirigált a Filharmóniai Társaságnál egy koncertet, amikor még fiatalember voltam. Ő nemcsak karmester volt, de zeneszerző és hegedűművész is. Valamiért a hegedűje nem érkezett meg, elkeveredett az úton. Odaadtam neki az én hegedűmet. Nagyon köszönte, és kérdezte, hogyan tudná meghálálni a szívességet. Mondtam neki, hogy hallgasson meg, szeretnék neki játszani. Elmentem a Royalba, tetszett neki a hegedülésem, azt mondta, karriert csinál nekem. Küldött egy szerződést, Bachot és Wieniawskit kellett volna játszanom. Bementem a szerződéssel a koncertirodához, hogy kellene az útlevél. De nem jött az útlevél, nem kaptam meg. Az ügyintéző hölgy azt mondta: csak. Akkor megfogadtam, hogy soha nem fogok disszidálni, ne mondhassák, hogy látjátok, igazunk volt. Soha nem is voltam disszidens, mindig hivatalosan mentem. Tizenöt évig küldtem a fizetésem 13 százalékát haza a nyugdíj megállapításánál ebből egy évet elismertek.
• Mondd, mi a különbség a koncertmesterség és a szólistaság között?
• Lehettem volna szólista, de azt gondoltam, hogy állandóan kofferbe pakolni, és tizenötször eljátszani a Mendelssohn Hegedűversenyt, azt én nem akarom. Így meg egy csodálatos irodalmat ismertem meg. operát, szimfonikus műveket, vonósnégyeseket, kamarazenét.
• Minden karmester keze alatt játszottál, aki csak számít. Karajan, Böhm, Bernstein, Ozawa, Kleiber, Maazel, Solti, Abbado, aki csak az ember eszébe jut, neked eleven emlék. Ha nem akarsz, ne válaszolj, de volt a híres karmesterek között olyan, akiről azt érezted, hogy túl van értékelve, túl van menedzselve?
• Tudod, ki? Az olasz.
• Giuseppe Sinopoli.
• Köszönöm. Belőle a média csinált sztárt. Talán még Sir Colin Davis. Ő valahogy nem tudta a szakmát. Nem tudta, hogy miért nincs együtt a zene, és nem tudta, hogy mitől hamis. Volt olyan, hogy a próbán rám szólt, most játsszuk nélküle. Én meg összefogtam az egészet, és minden rendben volt. Akkor én haza is mehetek? Sir Colin, ezt ön mondta.
• Az soha nem jutott eszedbe, hogy magad vedd a kezedbe a pálcát?
• Nem kellett. A kamarazenekar, a Berlini Filharmonikusok kamarazenekara mindent megadott nekem.
• Ezt hogy csinálod, hogy ilyenkor magadat is hallod, füledbe szól a hegedű, de közben a többieket is figyelni kell…
• Ez a koncertmester tehetsége. Nem előjátszol, hanem együtt a többiekkel, de mégis irányítod őket. Ezért mondta azt rám Bernstein, hogy én vagyok a világ legjobb nem zsidó koncertmestere. Ő látta és értékelte ezt a munkát.
• Ennyi élmény után most más dolgod sincs, mint itthon ülsz és emlékezel?
• A nyolcvanadik születésnapomon se a Rádió, se az Opera nem keresett meg. A Magyar Művészeti Akadémiának tagja vagyok, de mint nem akadémikus. Kinevezett professzor voltam tizenöt évig egy német főiskolán, de itt nem vagyok akadémikus. Amikor ezt kimondták, megköszöntem, nagyon megtisztelve érzem magam, de most mondják meg, hogy portás, éjjeliőr vagy takarító személyzet leszek. Úgyhogy még ma is, itt, ahol ülünk, Kőszegen, eszembe jut, hogy talán vissza kellene költöznöm Németországba.