Velence fölött mélázva persze eszembe jutott, hogyan is kezdődött ez, mármint a mélázás. Még mélamentes korban, érettségi után, a Száz verssel kezemben, a Szerb Antal válogatással. Piros, kemény kötés, és benne Wordsworth, A Velencei Köztársaság halálára, Radnóti fordításában. „Uralkodott a kincsekkel teli kelet fölött, s Nyugat védője volt”. Ehhez persze volna egy-két szavunk, 1526-ban például úgy védte a nyugatot, hogy új Bucintorót építtetett, a régi már nem volt elég díszes. Mindegy, ez úgyis valami örökös és visszatérő magyar sértettség, hogy miért hagytak magunkra. Mit lehet tenni, ha nem voltunk soha elég érdekesek számukra, ez a rajongók sorsa.

Nincs velem most a könyv, de voltaképpen nem erről szól a Száz vers is? Elég jól követhető benne a magyar irodalom viszonya a világlírához, franciából, angolból és németből jók vagyunk, de az olaszok mintha a 14. században abbahagyták volna a versírást, csak három, meglehetősen lazán fordított Carducci-sor fért bele, az angoloktól nagy csoda, és Szerb Antal széles látókörét dicséri ez a Wordsworth, aki egyébként nem közkincs nálunk. És van egy vers, amit soha nem értettem. Nem magát a verset, hanem hogy hogyan kerül a legszebb száz közé. Carl Spitteler a költő, a vers pedig a Csak király. Nem túlságosan elmés, nem is különösebben szép, Szerb Antalnak mégis annyira fontos volt, hogy maga fordította le. Én azt se tudtam, ki az a Carl Spitteler (most se nagyon), pedig Nobel-díjas. Szerb Antal már A világirodalom történetében is védi, hogy a négykötetes elbeszélő költemény, a Tavasz az Olümposzon egyáltalán nem olyan unalmas, mint látatlanban gondolná az ember, ami arra utal, hogy ő elolvasta a művet, valószínűleg egyetlen magyarként. De hát ez a nem olyan unalmas azért kevés, a beválogatott Csak király még kevesebb, és hogy vajon Spittelert olvasnak-e Svájcban vagy akárhol eredetiben, afelől is vannak kétségeim.