Az opera, persze, váltógazdaság, a tegnapi sztárok helyett jönnek a holnapiak, és kevesen vannak, akik megmaradnak az emlékezetben. Ezzel nyugtatom magam, mert így az utóbbi időben tényleg nemigen jutott eszembe Benjamin Luxon, egyszer azért igen, amikor a Haydn-oratóriumot hallgattam, a Tóbiás hazatérését, amelyben Luxon volt Tobit, Tóbiás vak apja, jó, nagy, erős, szép hanggal. És, persze Luxon volt Falke doktor a Covent Garden-i Denevérben, Domingo vezényelt, és Kiri azt a szép, hosszú mondatot mondja benne magyarul, hogy „Hódmezővásárhelyi grófné vagyok, hogy van, kedves márki úr?”
A felejtés nemcsak az én hibám, Luxonnal eléggé kitolt az élet, amikor igazán kezdett beindulni a karrierje, megvolt a négy nagy operaházi bemutatkozása, váratlanul és hirtelen elkezdett romlani a hallása, egy nagy, londoni Falstaff-sorozat után visszavonult, még a kilencvenes években, és tette, amit a visszavonult énekesek szoktak, tanított, emlékezett. Tette, amit mindenki, meghalt a múlt héten, 87 éves korában.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.