Nem a Keresztapa, ami jó is, rossz is, attól függően, hogy hányadik Keresztapára gondolunk. De ez más, Francis Ford Coppola utolsó, de legalábbis legutóbbi filmje, Megalopolis, régi terve, amire rá kellett jönnie, hogy nem fog megvalósulni, hacsak kezébe nem veszi a dolgokat.

Dolgokon elsősorban a finanszírozást értve.

Ebben nincs pénz, csak álom, nyilván leginkább az álma, hogy összevetni a világot, leginkább Amerikát, még inkább New Yorkot, és Rómát, nem is a hanyatlásvégit, csak a köztársaságvégit. Cicero, Catilina, Caesar. Még ha most Caesar és Catilina egy szereplő is. Nem mondhatnám, hogy nagyon eredeti megfigyelés, néhányan már forgattak erről filmet, de ha az ember ezt álmodja, és már nyolcvanöt éves, akkor nincs mire várnia. Vagy leforgatja (nem teljesen) saját pénzből, vagy ez mindig benne marad az életrajzában: akart egy filmet erről is készíteni, de Hollywood erre nem adott már pénzt.

Az ember azt érzi, hogy ha a filmet művészetnek tekinti, és állandóan az a baja, hogy más nem tekinti annak, akkor itt van végre egy szerzői film, hiába Adam Driver a főszereplő, azért azt mondják rá, hogy Coppola-film, muszáj megnézni és muszáj örülni neki, nagyrabecsülését kifejezi az életmű és az alkotó előtt. Be vagyunk szorítva a saját elveink dobozába.

Inkább nem is mondom, hogy elég unalmas. Elég hosszú. Állítólag volt olyan elképzelés is, hogy négy estén át tartson, mint a Ring. Ehhez képest egész jól megúsztuk, csak egy Puccini-ária hangzik el benne. Vannak benne vigasz-színészek, Dustin Hoffman meg Talia Shire. Igaz, mindkét szerep olyan, hogy ha kimaradt volna, kicsit talán feszesebb lett volna a film. A nagy tanulságot meg Pasolini mondta ki a Dekameron legvégén: minek műveket létrehozni, amikor olyan szép megálmodni őket.