Szeptemberi rumba

Hallgatom a kazettáimat, épp Ella Fitzgerald akadt a kezembe, a Gershwin Songbook, és megint csak ámulatba estem. Nem Fitzgeraldtól, nem is Gershwintől, pontosabban Gershwintől, de nem George-tól, hanem Irától, a szövegektől. Vicces is, zenei is, pontos és derűs, a derűben azért hirtelen elkomolyodó, aminek egy dalszövegnek lennie kell. A kérdés, hogy ő írt olyanokat, amilyennek egy dalszövegnek lennie kell, vagy azért kell olyannak lennie egy dalszövegek, mert Ira Gershwin határozta meg, hogy milyen az igazi, jó dalszöveg.

Ira becenév, Israel a teljes, és az ember szereti azt képzelni, hogy ő a nagy Gershwin öccse, akire annyi fény jutott a bátyja dicsőségéből, hogy még őt is megvilágította. Valójában azonban Ira volt az idősebb, egy ideig közösen nyúzták a családi zongorát, de George-nak több öröme volt benne, Ira inkább írogatott.

Aztán ebből éltek. Az örökösök ebből élnek a mai napig, mert Irának George-dzsal ellentétben viszonylag hosszú élet jutott, 1983-ban halt meg, a szerzői jogok ma is élnek, ezért lehetett csetepatézni az Operaházzal a Porgy and Bess bemutató idején.

A hosszú élet azt is jelentette, hogy el kellett temetnie az öccsét 1938-ban, még befejezte a musicalt, amin éppen dolgoztak, aztán letette a pennát. Két-három évvel később egy másik könnyű vagy könnyebb zenei zseni kedvéért vette föl, Kurt Weill-lel írták együtt a Lady in the Dark című musicalt. És írt később is, nem azzal a lendülettel és inspirációval, mint amikor az öccsel együtt dolgoztak, meg hát pénzre sem volt szüksége, jött az magától.

Nem is ezt akartam mondani, csak amíg a Just Another Rhumba című számot hallgattam, arra gondoltam, hogy azért Ira Gershwint fordítani, az is szép feladat. Nemcsak azért, mert vicces és szóvicces, de mégis egy olyan nyelvből kell dolgoznia a fordítónak, amelyen rímel egymásra a rumba és a szeptember.