Teljesen váratlanul ért ez lemez. Már a ténye is. Azt tudtam, hogy Nathalie Stutzmannt kinevezték valamelyik amerikai zenekar élére, de hát Amerika… Messze van, meg szeretnek érdekeseket lépni. Hát ez az, Nathalie Stutzmann szép, férfihangú énekesnőként kezdte a pályát, aztán vezényelt is régihangszeres formációkat, lemezre is vették, főleg, ha énekelt és vezényelt is egyszerre, de most nem énekel. És attól függ, milyen zenét nevezünk réginek, de Dvořák eddig nem számított annak. És az Atlanta Symphony nem számított kiemelkedő amerikai zenekarnak, és még folytathatnám, hogy miért ne legyen ez a lemez, nyilván az Újvilág szimfóniából is van néhány a polcon, padláson, hűtőszekrényben. Most legyen egy új?

Legyen.

Azért próbáltak még egy érvet felhozni mellette az Eratónál, és a szimfónia mellé a ritkán játszott Amerikai szvit is odakerült. Számunkra nem annyira ismeretlen talán ez a darab, mert Doráti Antal vezényli a darab legismertebb lemezén, de nem jön ki a könyökömön.

A lemez nagyon jó, a darab persze, hogy csodálatos, talán túl csodálatos is, nem lehet ennyire jó minden tétel büntetlenül, a zenekar pompázatos, haldoklok a mélyvonósoktól, a felvétel élő, nem csalás és nem ámítás, ezek tényleg így játsszák. És közben még eszembe jutott Leonard Bernstein a Hangverseny fiataloknak sorozatából, amikor arról beszélt, hogy mitől amerikai a zene. Az Újvilág szimfóniát hozza föl példának, amiről mindig elmondják, hogy New Yorkban íródott, és Dvořák eredeti témákat használt föl. Attól amerikai, hogy indián meg afro-amerikai, na jó, ebben is van némi poén, de Bernstein továbbmegy, és a lassú tétel angolkürtdallamára ráénekelte, hogy „Czechoslovakia how I long for thee”. Eltekintve az apró történelmi pontatlanságtól, igazán vicces. Ugyanez van az Amerikai szvittel, amelynek a harmadik tétele Moderato (alla polacca). Nem szólnak a coltok a zenében, de nem mondhatnám, hogy hiányzanak.