Amikor az ember azt hiszi, hogy Amerikában már csak szuperhősös filmek készülnek, beleütközik a Szeptember 5-be. Ami, persze, szuperhősös, de nem úgy, ez a dátum az a dátum, amikor túszul ejtették majd megölték az izraeli sportolókat a müncheni olimpián. De hát arról mit lehet még elmondani?

Ezt. Hogy milyen volt ezt végignézni a tévéstúdióban, együttérzőn és cinikusan, hiszen nemcsak tragédia és történelem, hanem médiaesemény is, az első alkalom, hogy a tévé közvetített egy terrorakciót, lesz még ilyen, bőven. Igazi filmes virtuozitás, bent vagyunk a szobában, ha nem is végig, de annyit látunk és annyit tudunk, amennyit a szereplők, már ha nem emlékszünk az ötvenhárom évvel ezelőtti eseményekre. Vagy nem láttuk Spielberget, a München című filmet. Szóval van biztos, aki örül, amikor megerősítik, hogy szabadok a túszok, van, aki tudja, amit tud.

Semmi sem sok, a múltban járás sem, igen, trapéznadrág és karcsúsított ing, izzadt arcok, és nem sok a mondanivaló sem, hogy már meghalni sem lehet csak úgy, értelmetlenül, hanem azt is közvetítik, akár tettes valaki, akár áldozat. És feszült az egész, és mielőtt nagyon felháborodna bárki a világ hírré válásán, gondoljon arra is, hogy ami egykor hírré és tévéműsorrá  vált, az meg most filmmé válik, és nem lehet mást mondani, mint hogy jó ez a film. Emberek haltak meg érte.