Bartók 1. hegedűversenyét játszotta a Zeneakadémián Pusker Júlia és a Kammerorchester Basel, aztán a társaság el- illetve hazautazott Svájcba, és ott tegnap egy még érdekesebb műsort adtak, Bartók fiatalkori műve mellé eljátszották Othmar Schoeck Hegedűversenyét is.  Azt utóbit nem Pusker Júliával.

Az izgalmat az okozza, hogy a két művet ugyanannak a hegedűsnek írták, Geyer Stefinek, ráadásul mindkét komponista bele volt szeretve a művésznőbe, azért is írtak neki műveket. Ha Baselig nem is mentem utánuk, azért otthon meghallgattam Schoeck művét, Geyer Stefi előadásában – azért nem acélos.

Megható férfivirtus, azt képzelni, hogy egy művel meg lehet hódítani valakit. Nyilván József Attila is ezt képzelte, amikor az Ódát írta, hogy az alkotás valahogy mindent megváltoztat, igaz, hogy értem nincs oda, nyüzüge kis ember vagyok, de ha meglátja, mekkora művert írtam neki (és ez csak a kezdet), biztosan belátja, hogy vagy én, vagy senki.

Ami Geyer Stefit illeti: nem látta be. Sőt, nemcsak Bartók érzelmeit nem viszonozta, de Othmar Schoeckét sem. Helyettük hozzáment egy derék svájci jogászhoz, aki aztán a spanyolnátha áldozata lett. Nem tudom, Bartók ismerte-e Geyer Stefi első férjét, ha igen, akkor A fából faragott királyfi alapján nem volt nagy véleménnyel róla. Persze ebben a kérdésben aligha lehetett elfogulatlan. És ha azt hinnénk, hogy talán Geyer Stefit az anyagi biztonság izgatta a párválasztásban, hát még az sem, a második férje szintén zeneszerző volt, Walter Schultheiss.

Vannak ilyen nők, jöhet nekik Bach, Mozart vagy Beethoven, mégis ahhoz mennek feleségül, akit szeretnek.