Pillangókisasszonyt néztem tegnap, hogy is mondjam csak, váltakozó sikerrel, de van egy pont, amin mindig elcsodálkozom. A történet legvége, Cso-cso-szán már készül az öngyilkosságra (spoiler), amikor beengedik hozzá a gyereket. És a lány végig úgy beszél a gyerekkel, mintha nem a gyereke volna, hanem a szerelme, piccolo iddio, amore mio. Ez olasz dolog? Vagy akkor ezt japánosnak gondolták a librettóírók? Vagy csak nálunk nem keveredik a kétféle szóhasználat, a kétféle szeretet? És mi a jövő, szerelme lesz a kisgyerek az anyjának nálunk is?

Legutóbb Londonban egy tetovált pincérnő, amikor látta, hogy keresem a tekintetét, megkérdezte: miben segíthetek, my love? Szégyelltem magam, hogy egy ilyen vallomásra csak annyit tudtam mondani, hozzon egy adag hagymakarikát.