Pillangókisassznyt néztem tegnap, hogy is mondjam csak, váltakozó sikerrel, de van egy pont, amin mindig elcsodálkozok. A történet legvége, Cso-cso-szán már készül az öngyilkosságra (soiller), amikor beengedik hozzá a gyereket. És a lány végig úgy beszél a gyerekkel, mintha nem a gyerek volna, hanem a szerelme, piccolo iddio, amore mio. Ez olasz dolog? Vagy akkor ezt japánosnak gondolták a librettóírók? Vagy csak nálunk nem keveredik a kétféle szóhasználat, a kétféle szeretet? És mi a jövő, szerelme lesz a kisgyerek az anyjának nálunk is?
Legutóbb Londonban egy tetovált pincérnő, amikor látta, hogy keresem a tekintetét, megkérdezte: miben segíthetek, my love? Szinte elszégyelltem magam, hogy olyan egy ilyen vallomásra csak annyit tudtam mondani, hozzon egy adag hagymakarikát.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.