Kis, béna kazetta került a kezembe, mint kiderült, annyira béna, hogy hiába hivatalos, nyomtatott betétlappal, a készítőknek nem szóltak, hogy ez a formátum egy kis befutó szalagrésszel kezdődik, így aztán hiányzik róla a Brahms B-dúr zongoraverseny eleje, a kürtök már fújják, amikor megkezdődik a rögzítés. Ha valami ennyire kevéssé professzionális, akkor az emberben fölébred a gyanú, hogy talán csak hülyéskednek vele, egy tetszőleges felvételre írják rá a tetszőleges előadó nevét, jelen esetben azt, hogy Arthur Rubinstein, Warsaw Philharmonic, Witold Rowicki.

Aztán minden igaznak látszik, elképesztően pompás és határozott zongorázás, és nagy igyekezet a zenekar és a karmester részéről, hogy utolérjék a szólistát.

Meg vagyok könnyebbülve. Nem a kazetta, hanem Rubinstein miatt. Az önéletrajzi könyv (Ifjúi éveim) után az emberbe befészkeli magát a gyanú, hogy ha Rubinstein tényleg ennyi, amennyit leír magáról, szivarok, jól szabott ruhák, gyöngyös nyakkendőtű, akkor nincs ez az egész jelenség túldimenzionálva? Lehet valaki nagy muzsikus ennyire hétköznapi és sznobisztikus gondolatokkal a fejében?

Lehet, hogyne lehetne. Mert Rubinsteinnek nemcsak az ujjai mozognak, az is szép volna, hiszen már hetvenhárom éves a koncert idején, de az egész interpretációban van valami elszántság, mondani akarás, izgatottság, semmi klasszikus és semmi sznobisztikus nincs benne, nem celebrál, hanem… majdnem azt mondtam, játszik, de nem is játszik, győzköd. Ha ezerszer hallottad is a darabot, így még soha. Ha most hallod először, még ezerszer akarod hallani.

Mintha az egész világ kezdene egy Eurovíziós Dalfesztivállá változni. Jönnek a művészek, és van körülbelül két percük, hogy felhívják magukra a figyelmet. Ha sikerül, akkor megvan a lehetőség, kiderül, hogy tudnak-e többet is, vagy ennyi volt, két perc vagy két másodperc hírnév. Ha nincs meg ez a beröffentés, akkor lejátszhatják a csillagokat is az égről, senkit nem fognak meghatni vele.

Most szállt föl egy kétperces csillag, Dionysios Tabakis, aki tényleg elég megdöbbentő jelenség. Ötvenhárom éves, bár többnek látszik, nagyszakállú, szemüveges görögkeleti pap, aki három évtizede él a hivatásának, de közben gitározik is. Annyira gitározik, hogy lemeze is megjelent, ortodox énekek és (ahogy a régi ifjúsági magazinokban mondták) fajsúlyos gitárszólók. Nagy és egyre nagyobb siker, előbb csak otthon, most már világszerte. Ha tippelni kell, azt mondanám, két perces jelenség, de ki tudja, jövőre talán jön a Szigetre.

Azon gondolkodom, hogy Bernsteint vajon valaki kitalálta, vagy magától mentek így a dolgok. Mert marketing szempontból volt vele feladat, ha megfontoljuk, hogy fiatalon befutott karmesterként az ötvenes-hatvanas években lényegében lemezre vett mindent, amit akart. És akkor átszerződött egy másik lemezcéghez, a CBS-től a Deutsche Grammophonhoz, és megint fölvett mindent, amit csak akart. Képekben ez úgy jelent meg, hogy ha az ember Bécsbe ment lemezeket nézegetni (megvenni… arra esély sem volt), akkor látta, hogy Bernstein már nem az a jóképű, hollywoodi színésznek látszó, fiatal manus, hanem ősz hajú, frakkos, nagy öreg, aki kézbesíti a mennyországi kollégák üzenetét. Az mégis más, mint ez a dobogás a karmesteri emelvényen, ami újra és újra hallatszik a felvételeken.

Tegnap a játék kedvéért meghallgattam a két Újvilág-szimfóniát, az 1963-ból való régit, és az 1989-ben megjelent újat. Előzetesen az ember körülbelül azt várja, hogy az újabb lesz a lassabb, csöndesebb. Vagy fordítva, az újabb lesz a dévajabb, mert Bernstein nem szeretett öregedni, jelezni akarta, hogy nem vénül, csak őszül.

Kicsit bonyolultabb. A két harmadik tétel körülbelül egyformán gyors, és egy kicsit értelmetlenül az, nem jutnak el a játszhatóság határaihoz, de olyan lendülettel esnek neki, hogy igazából kifejezésre már nem jut lehetőség, egy kicsit minden el van hadarva, mintha fontosabb volna a tételnek a szimfóniában elfoglalt helye, mint a saját erényei. De az első tétel tényleg meglepően lassú, a második meg még meglepőbben még lassabb. Persze, az ember ilyenkor nem tudja, hogy miről is van szó. Bernstein nem akart két, körülbelül egyforma interpretációt maga után hagyni, ki akarta próbálni (végül is ez koncertfelvétel), hogy így is megszólal-e a mű, vagy tényleg azt érezte, hogy ennek a tételnek ez a valóságos tempója, az egész világ tévedésben él Dvořákkal kapcsolatban? Vagy ez csak valami szabadság deklaráció, függetlenségi nyilatkozat? Azt csinálok, amit akarok. Ha nem tetszik, hallgasd a régi lemezeimet.

Vonnegut szerint a tralfamadoriak, akik az időt teljes egészében érzékelik, és tetszőleges irányban tudnak benne mozogni, úgy tekintenek a földlakói időérzékelésünkre, mintha a Sziklás hegységet egy távcsőn keresztül néznénk, amelyet szigorúan egy pontra szegezünk, és ez a távcső egyenletesen menne előre.

Tudom, miért jutott ez most az eszembe. David Hockney miatt, aki fényképezett is meg festett is, illetve fényképeket használt a festményei elkészítéséhez is, és ő mondta, hogy nincs semmi baj a fotózással, ha elfogadjuk, hogy a világot úgy nézzük, ahogy egy megbénult küklopsz látja a másodperc tört része alatt.

Nem mondom, hogy igaza van, de aki festeni tud, az tényleg felsőbbrendű ember.

Egy ideig azt hittem, hogy az egész világ Tourette-szindrómában szenved, hogy ez egy titkos járvány, amit nem ismernek föl, nem is védekeznek ellene, talán nem is lehet. De a beszéd, és a nyilvános beszéd is egyre rondul, akár kicsillagoznak benne betűket, akár nem, már föl sem tűnnek a csúnya szavak, ami persze azzal jár, hogy a csúnya szavak nem is lesznek csúnyák. Nem is volna ezzel különösebb baj, hacsak az nem, hogy egyszerűsödik tőle a nyelv, öt-hat szóval és jelzővel minden elmondható, aztán hogy pontosan fejeztük-e ki magunkat, vagy csak hozzávetőlegesen, az már más kérdés.

Tegnap megnéztem a Tourette-filmet, Mit nem beszélek a címe, és abból kiderült, hogy nem ennyire egyértelmű a helyzet. A Tourette elsősorban a tikkelésre vonatkozik, motorikus tikkekre, amikor az ember akaratlanul rángatja a kezét, megüt másokat, vagy csak eldobja a kanalat, meg a vokális tikkekre, amikor váratlanul nagyot kiált, felnyög, huhog, meg ilyenek. A csúnya beszéddel járó Tourette viszonylag ritka, a betegek körülbelül 10 százaléka kénytelen így élni az életét, hogy nem tudja, váratlanul mi fog kicsúszni a száján, de hogy nem jó dolog, az biztos. Ennek alapján persze teljes képtelenség, hogy Mozart Tourette-szindrómától szenvedett volna, mert írásban nem lehet tikkelni, ha a szarról írt a leveleiben, akkor azért volt, mert a szarról akart írni.

Végül is tényleg furcsa, hogy ez jön ki belőlünk, nemcsak szimfónia.  

Ezt a kis elmefuttatást írtam tegnap ilyenkor:

Régebben ezt úgy mondtuk, hogy a sors keze, ma meg inkább úgy, hogy instant karma, amikor a kellemetlenkedő vagy okoskodó rögtön megbűnhődik. Kijavít valami nyelvi hibát, de azonnal elkövet két másikat. Nekem papírom is van róla, vagy ha papír pont nincs, de talán hangfelvételem, hogy összekevertem két szólást, azt, hogy valaki felhúzza az orrát, vagy húzza a száját. Mások is megteszik, és azt mondják, hogy húzza az orrát, de én dalszöveg fordításban tettem, szegény Falusi Mariann-nak ezt kell énekelnie, mert már túl régóta énekeli ahhoz, hogy elkezdjük javítgatni.

De nem a saját hibáimról szeretnék beszélni. Inkábba másokéról. Az is gyakori keverés, hogy valakinek vaj van a fején, meg hogy van valami a füle mögött.  Igazából egyikről sem tudom, honnét származik, miért lenne bárkinek is vaj a fején, és mi lehet másnak meg a füle mögött. Gyerekkorunkban, amikor még takarékoskodni kellett a rágógumival, előfordult, hogy a még felhasználni kívánt rágót a fülem mögé ragasztottam, de a szólás alighanem régebbi a rágónál. Mindenesetre a kevert változat, amely szerint valakinek vaj van a füle mögött, már végképp rejtélyes, miért lenne vaj a füle mögött, és mik vele a tervei?

Tegnap Tarr Zolán miniszter beszélt a könyvhéten, és, ahogy az várható, kemény szavakkal illette a korábbi hatalom embereit, a politikusokat, akiknek annyi vaj van a fejében. Vagy ez nem tévesztés volt, hanem kritika?

Eddig a tegnap, illetve tovább is van, mert élesítettem a blogot, de az ember mégsem nyugszik, ha már instantkarmázik, és tényleg meg is találtam a videót Tarr Zoltán beszédével. Szó sincs benne vajról, azt mondja, hogy sok a baj a politikusok fejében – és ebben kétségkívül igaza is van. Gyors döntés, poszt le, új poszt megalkotása és élesítése, de aztán rájöttem, hogy voltaképpen ez így is érdekes. Nemcsak vajilag és karmailag, hanem egyáltalán. 

A legtöbben már hazudtunk koldusoknak. Jöttek, hogy adjunk egy kis pénzt, és azt mondtuk: nincs. Vagy pláne: nem tudok segíteni, nagyon sajnálom. Vagy: ne haragudjon, csak bankkártya van nálam.

Csakhogy ez az utóbbi kezd igazzá válni. Majdnem mindenhol lehet kártyával fizetni, nem csöróg már zsebben az apró, így egyre kevesebbet hazudunk, amikor a rászorulóknak azt mondjuk, nincs nálam pénz. Tényleg nem tudunk adni.

A bankkártyát a szívteleneknek találták ki? Amennyire látom, a templomok már megtalálták az ellenszert, és lehet kártyával is adományozni, de a koldus nem vihet magával kártyaolvasót. És mi lesz így az utcai zenészekkel, akik hiába teszik ki kalapjukat vagy nyitott gitártokjukat, nem hullik bele semmi. Tanúi vagyunk egy műfaj halálának.

Értem, hogy szenzációból élünk, abból él a sajtó, ezért van mindennap jégeső és szélvihar az időjárás jelentés szerint, de nekem különös, ami Almási-Tóth András körül történik. Hogy mindenki átvesz egy Facebook-bejegyzést, ami egy perc alatt kideríthetően pontatlan, és amúgy is tele van marhasággal. Azt írja benne Varga-Tóth Attila énekművész, hogy iszonyatos szexuális és lelki megpróbáltatásokat kellett elszenvednie Almási-Tóth rendezései közben, például úgy kellett tennie (az egész családja előtt), mintha heroinnal (vagy kokainnal?) belőtte volna magát, meg egy harminc évvel idősebb nővel kellett csókolóznia.

Hát bizony, ilyesmi megesik a színházban, az embernek azt is meg kell ölelnie, akit nem szeret, el kell játszania, hogy mérget tesz a másik italába, öngyilkosságot követ el, egyáltalán mindenféle olyat tesz, amit a való életben nem szeretne. Elfogadom, hogy ez valakinek nehezére esik, és annyira érzékeny az idegrendszere, hogy az ilyesmit csak lelki megrázkódtatások árán képes megtenni, de nehéz mást mondani rá, mint hogy örüljön. Még időben kiderült, hogy nem való neki ez a pálya.

Ami az Almási-Tóth-ügyből számomra egyértelműnek látszik, hogy a rendező és a Zeneakadémia azért szakítottak, mert az intézmény hibásnak tartja, hogy az operavizsga a gender-probléma körül tapogatózott (?), a három Mozart-da Ponte közös munka fiú- és nőalakjaival foglalkozott volna. Nem túl értelmes hozzáállás a Zeneakadémia részéről, ha nagyon kerülni kell ezt a kérdést, a barokk operák mehetnek a levesbe, a kasztrált énekesekről szó se essék többet, A denevér kimarad a tananyagból, A rózsalovag pedig többszörösen is elátkozott darab, hiszen abban a férfi szerepet nő énekli, aki aztán nőnek öltözik a darab során.

Ha valamiről nem beszélünk, akkor az nincs? Ha mégis van, akkor sem kerülhet be az operába? Az opera történelem-legendárium szerint a Traviata azért bukott meg a velencei ősbemutatón, mert a nézők nem tudták feldolgozni, hogy ugyanolyan ruhába öltözött emberek vannak a színpadon, mint a nézőtéren. Azóta mintha felsőbb osztályba léptünk volna, de lehet, hogy tévedek.

Premier előtti vetítésen voltam, az új Spielberget adták, nyilván nem szabad róla semmit sem mondani, vagy minél kevesebbet, ne rontsuk el a mások izgalmát. De annyit talán szabad, hogy az egésznek az a tanulsága, hogy az információt meg kell osztani az emberiséggel, nem szabad eltitkolni senki előtt az igazságot, még ha az nyugtalanító is. Majdcsak feldolgozzák valahogy.

A film előtt elkérték a vendégek mobiltelefonjait, és leragasztható, fekete nejlonzsákokba zárták, nehogy valami információ kiszivárogjon.

El sem tudom mondani, milyen sokat jelentett nekem Anna Netrebko két fellépése a Macbethben. Tényleg nem tudom, de ez nem fog megakadályozni abban, hogy kísérletet tegyek rá, csak nem most. Ez most még a másnap, amikor az ember próbál rendet tenni az érzései és az élményei között, megmagyarázni, mit is látott, mit is hallott, mi volt benne a jó.

Mi is ez? Szeretet, tisztelet, rajongás, elismerés, hála – így, ebben a sorrendben. Vagy tetszőleges más sorrendben. Ami egyébként nem jelent elfogultságot, süketséget, észre nem vevést.

Mondok egy példát. Tíz vagy tizenöt éve, amikor Netrebko repertoárja némileg azonos volt Natalie Dessay-ével, mindig azt éreztem, hogy nagyon, nagyon tetszik, amit csinál, de Dessay egy kicsit még jobb, még mélyebb, még élesebb. Ma, amikor Netrebko repertoárja némileg azonos Asmik Grigorianéval, legalábbis ami a Macbethet vagy az Anyegint illeti, azt érzem, hogy persze, csodálatos, de Asmik egy kicsit még jobb, még intenzívebb, okosabb és kidolgozottabb, felkavaróbb és igazabb.

Az is fontos, hogy Grigorian és Dessay repertoárjának nincs közös metszete, vagyis Netrebko legalább két énekesnőre való szerepet vállal és teljesít. De a legfontosabb, hogy nem kell választani. Jobb felől és bal felől is nekünk fütyülnek.