Persze, hogy egy kérdés megválaszolt lehessen, nem ártana föl is tenni. De nem tettem. Nem mondom, hogy világokat vagy sorsokat fordított volna meg, ha tudom a választ, de nekem érdekes volt.

Az egész onnét jutott eszembe, hogy Henryk Szeryng Vivaldi-lemezét hallgattam. Négy concerto a L’estro armonico ciklusban, az egyik a D-dúr, no. 9. Ezt valamiért mindig szerettem, amióta először hallgattam a Liszt Ferenc Kamarazenekar albumán. Persze, a zenekar és a hangversenymester Rolla János azért is eszembe jut Szeryngről, mert Rollának volt róla egy története, amikor a tengerparton (vagy talán egy hajón a Földközi-tengeren?) játszottak. Fújt a tengeri szellő, folyton ellapozta Szeryng kottáját, míg a hegedűs meg nem unta, mutatóujjával odahívott a közönségből két csinos nőt, jöjjenek, segítsenek, fogják a kottát. Rolla ezt úgy tudta mesélni, hogy tényleg az élvetegség, a nagyvilágiság, a kifinomult szórakozás érződött a jelenetben.

A lényeg az, hogy a lemezen ezt a D-dúr No. 9-et Rolla szólójával vették föl. Mert egyébként szépen felosztották a szóló versenyműveket a zenekar tagjai között, játszottak a többiek is, Kostyál Kálmán, Tfirst Zoltán, Lovas György is. És a kérdés az lett volna, hogy vajon Rolla miért pont ezt választotta. Lehet, hogy csak véletlen, de érdekes módon a kísérőfüzetben szidják ezt a concertót, a legkevésbé karakterisztikus, tematikus gazdagságban, hangulatai sokféleségében meg sem közelíti a többieket, stb.

Közben meg igazán klassz darab, én ezt az orrhúzogatást nem értettem már negyvenöt éve sem, amikor új volt a kiadvány, vannak népszerűbbek a sorozatban, de ezzel sincs semmi baj. Most belefutottam egy ilyen késői igazolásba, hogy hiszen a nagy Henryk Szeryngnek is tetszett, ha a legjobb négybe beválasztotta, bár, ki tudja, ki választ, mikor és mit.

Hát ezt lehetett volna Rolla Jánostól megkérdezni.

Van egy barátom, aki prozopagnóziában szenved. Pontosabban nem szenved tőle, de megvan neki ez az arcvakság nevű betegség, legalábbis enyhe fokban, nehezen tudja megkülönböztetni az arcokat. Számára egy film, amelyikben bajuszos katonákkal történik valami, az maga az érthetetlenség, mintha ugyanaz az ember beszélgetne saját magával. Vagy több saját magával, és aztán lelövi egymást illetve önmagát.  

Mintha valami hasonló történne a Balatonszemesen fölállított Freddie Mercury-szobor kapcsán is, mindenkinek van ötlete, hogy kire is hasonlít a bronz-Freddie, leginkább József Attila jut az emberek eszébe (hiszen a szomszéd falu Szárszó, de emlegetik Petőfit, Farkas Bertalant, Sztálint. A különös az, hogy az emlegetettek egyébként nem hasonlítanak egymásra, de szobor formában, úgy látszik, mégis van bennük valami közös. A bajusz.

Az én javaslatom egyébként Puccini volna. Tegnap Puccini-gála volt az operában, a vasfüggönyre egy elszínezett Puccini-fejet is kivetítettek, és eszembe jutott: van Puccini-szobor Balatonszemesen? Pedig nem ártana. Ez volna a lényeg: bajuszos közéleti emberek közös szobra lehetne a szemesi Freddie, és akkor minden vonatkozó ember nevét rá lehetne írni a talapzatra. Sztálint nem is kell.  

CD 318-ra azt írja ki a kereső, hogy valószínűleg egy gyorstöltő az, ami után kutakodok. Így múlik a világ dicsősége, vagy inkább így győz a világ a zene fölött, hiszen a CD 318 (természetesen) egy zongora, a Steinway gyártotta 1943-ban. Ez volt Glenn Gould zongorája. Úgy talált rá, hogy az könyvbe vagy filmre illik, egy zongoraszalonban állt már vagy húsz éve, senki nem vette meg, senki nem szerette a hangját, épp vissza akarták küldeni a gyárba, ő meg odaült pötyögni, és… - hát ez az. Ezt kereste évek óta. Könnyű járású, és szárazon szól, mint egy álruhás csembaló, ezzel fogja készíteni a Bach-lemezeket, ha sikerül úgy átformálni, ahogy ő akarja.

Sikerült. És tényleg ezzel készítette a Bach-lemezeket, már azokat, amelyeket az 1960-ban történt találkozás után vett föl. Tisztában volt a hangszer gyengéivel, hogy a középső regiszterben időnként tapasztalható némi csuklás, ezt én nem nagyon hallom, de valami imbolygó hangmagasságot hallani vélek, legalábbis a Két-és háromszólamú invencióknál.

Persze azt is tudjuk, hogy a szerelem többnyire nem örök, és a nagy szerelemnek tragikus a vége. 1971-ben a CD 318-at a szállítók elejtették. Öt éven át dolgoztak a szakemberek a hangszer javításán, aztán, amikor a legvégső állapotát mutatták meg Gouldnak, ő dühöngeni kezdett: ez nem az én zongorám. Kezdődött a keresés, tíz év múlva talált egy megfelelő Yamahát, azon vette föl a második Goldberget, aztán körülbelül vége is volt az életnek. A CD 318 az ottawai könyvtárba került, ott van kiállítva, mint Glenn Gould zongorája, ami igaz is meg nem is, néha játszik is rajta valaki, hogy jelezzék, ez tényleg egy hangszer, nem egy múzeumi darab. Glenn Gould zongorája, hát igen. Melyik is a leghíresebb Gould-lemez? A két Goldberg. Egyiket sem ezen játszotta.  

Sárga szobor ül a Képzőművészeti Egyetem lépcsőjén, egy nagyszakállú próféta invitálja az arra sétálókat Strobl Alajoshoz. Odabent aztán kiderül, hogy a próféta nem próféta, és az a különös Birkenstock szandál sem gyógycipő a lábán, hanem munkavédelmi segédeszköz. Egy öntőmunkás szobra ez a sárga valami, vagyis annak 3D nyomtatott másolata. Valaha a Mechwart ligetnél nézett föl Mechwart András mellszobrára. Az emlékművet bomba találta, de ez a mellékalak túlélte. A modellt úgy hívták: Pospischil Mihály.

Egyre gyakrabban érzem, hogy a művészet egyik legfőbb célja, hogy hírt adjon más emberekről, itt voltak, éltek, festettek, faragtak, zenét szereztek. De ilyenkor a művész mindig csak magáról beszél. Hozzájuk képest Strobl Alajos önzetlen művész, elsősorban mindig másokról beszél, a modellekről vagy a megörökítettekről, Szent Istvánról és a lováról, Lisztről, Aranyról, Veres Pálnéról. Pálmay Ilkáról, aki, ahogy ma (inkább tegnap) mondani szokás, ledobta a textilt Alajosnak (vagy jól becsapják a nézőt). László főhercegről, erről a szép arcú, megnyerő Habsburgról, akinek sajnos szenvedélye volt a vadászat. Strobl is erdei legényként örökítette meg, kalapban, mellkasán egy óvatlan mókus szalad át. Emberek, vessetek a mókusok elé.

Sajnos nincs a történetben semmi vicces. Legközelebb már Strobl a halotti maszkot készíthette el, László főherceg vadmacskát sebesített meg, és amikor puskatussal akarta befejezni a munkát, a fegyver elsült, combjába fúródott a golyó, a seb elfertőződött, a húszéves főherceg meghalt.

Jó, hogy vannak kövek, és elmesélik a történetét.

Nyár van. A kulturális sűrűség kicsit alacsonyabb, így nincs az az őrület, hogy az egyik élmény kitaszítgatja a másikat, azt mondjuk egy koncertre, hogy míg élünk, nem felejtjük el, aztán a hét végén már nem emlékszünk, mit hallottunk a hét elején. Néhány nap elteltével még mindig a margitszigeti Trubadúrról levelezek a barátaimmal, és az egyik azt kérdezi, hogy ez hogy is van. A trubadúr, az valami udvari énekes, nem? És akkor egy ilyen dalosmadárra bízták a csapatokat? Magukra vessenek, ha végül elbuknak. Ámbár lehet, hogy ez valami romantikus képzelgés, mindenki ad szerenádot, még Luna gróf is.

Írom neki, hogy nem, Luna gróf nem ad szerenádot, ő csak a saját érzéseit foglalja össze az áriában, mint afféle operai hős, de ez voltaképpen tényleg egy érdekes probléma. Mi van akkor, ha az operai szereplőnek énekelnie kell? Hogy lehet ezt érzékelni akkor, ha amúgy is énekel. Hiszen ezért is szeretjük az operát, az érzelmi felfokozottságért, hogy mindenki csak dalban tudja kifejezni magát, különben megpattanna a kebele a felfokozott érzelmektől. De mi van, ha a történetben eljön a pillanat, amikor a megpattanó kebelű dalra fakad?

A legegyszerűbb az, amikor szerenádot ad, mert akkor többnyire el is dugják őket a színfalak mögé, és a zenekari kíséret pengetős hangszert utánoz, így jelzi, hogy a hős danol. Don Giovanni, Szöktetés, Trubadúr, Boccanegra, Don Pasquale, Beckmesser a Mesterdalnokokban. Tannhäuser, bár ő nem szerenádozik, hanem versenyez. De vannak bonyolultabb esetek. A Mesterdalnokokban Walter versenyt énekel, de már nem pengetve kísérődik. Nyilván ez fontos, valahogy az élet szól bele az énekverseny eredményébe. De a Giocondában sem lehet pontosan érezni, hogy Barnaba a halászdalában a saját gondolatait mondja, vagy csak dalol. Persze, csak teszi magát, olyan halász ő, mint én. És a Tannhäuserben ez hogy van? A Dal az esthajnalcsillagról az most dal, vagy privát halálsejtelem, énekli vagy gondolja? Vagy pont ez a lényeg, az operai élet, az érzelmi telítettség, így kell élni. Dalolva.

Már akinek van hangja.

Nem tudom, hogy került hozzám ez a lemez. Bach Két- és háromszólamú invenciók, Glenn Gould, megvolt feketelemez korából, aztán meglett CD-n, de egy másik kiadásban, és most valahogy kezembe került ez, régi borító, de olcsósított sorozat, Great Performances. Valahogy örököltem, valaki felszámolta a gyűjteményét. 1964-ben készült felvétel, talán még a visszavonulás előtt, de semmiképpen sem sokkal. Van egy kis trükk a felvételben, nem úgy játssza a darabokat, ahogy szokás, előbb a tizenöt kétszólamú, majd a tizenöt háromszólamú invenciót, hanem minden kétszólamúhoz rögtön párosítja a háromszólamút, mintha ezek így kiadnának valami prelúdium és fúga logikát, bevezetés a Wohltemperiertes Klavier élvezetébe.

Mikor hallgatom, mindig elcsodálkozom, hogyan volt és van merszem csak úgy meghallgatni a Wohltemperiertes Klaviert, amikor ezek a darabok is időnként megugorhatatlan magasságban vannak. De nem is ez most a lényeg, hanem a függelék. Mert hát a klasszikus zenei lemezeladás egyik sarkalatos kérdése: hogyan tudjuk rávenni a vásárlókat arra, hogy újra megvegyék, ami már megvan nekik. Legalábbis ugyanazt a szimfóniát, de a legjobb, ha ugyanazt a szimfóniát ugyanabban az előadásban. Ugyanazokat az invenciókat ugyanúgy. Erre szolgál jelen esetben a függelék, az archívumban megmaradt anyagok. Alternatív felvételek 1964-ből, illetve három darab háromszólamú invenció 1955-ből, a Goldberg-variációk idejéből. Még monóban.

Tényleg csodálatos. Egyrészt ugyanúgy zárul így az új kiadás, mint az eredeti, ugyanazt a háromszólamú invenciót játssza el Gould, csak egy kicsit még lassabban, még misztikusabban, mintha a felvételnek volna valami végső célja, kicsengése. Akárcsak a Goldbergnek, megszólal valami, jön a rengeteg variáció, és a végén oda jutunk, ahonnét elindultunk, csak sokkal tapasztaltabban. Itt is ugyanaz a helyzet, még ha a valóságos idő teljesen mást mond, 1955-ben voltunk sokkal tapasztaltabbak, mint 1964-ben. Ehhez jön még az újrakiadás éve, 2005, meg a meghallgatásé, 2026, tényleg azt mondhatjuk, amit az öregedő bonvivánok: az évszám az csak egy szám.

Ami még érdekesebb, az az utolsó előtti felvétel, a h-moll háromszólamú invenció felvétele. Makacs kopogás, ideges futamok. Gould nekiindul, elakad, újra nekiindul, végigjátssza, nekiindul, megint, hatszor egymás után. Ugyanabban a tempóban, néha egy picit hangsúlyosabbnak érzem a bal kezét, de lehet, hogy ez nem is ő, hanem én, a hallgató, egy kicsit arra irányítom a figyelmemet. Idegtépő, és el lehet képzelni, mennyire idegtépő lehetett a stúdióban, ahol ez ment egész álló nap. De mire hatodszorra hallja az ember, mégis azt érzi, hogy közelebb került a zenéhez, most is, ahogy a klaviatúrát bökögetem, itt zakatol az invenció. Mintha az egésznek, hallgatásnak és újrahallgatásnak volna valami értelme.

Talán van is.

Volt néhány érdekes eleme a margitszigeti Trubadúrnak. Például az, hogy a kórus számára engedélyezett volt a szemüveg viselése, így aztán a katonák és a cigányok mind hordhatták az okulárét. Nyilván ennek biztonsági okai voltak, sötét is van, nagy is a színpad, szép dolog az illúzió, de nem mindenek felett való.

Egyébként is balettoztak. Úgy értem, az opera két nagy kórusslágere, de főleg a Cigánykórus alatt komoly táncolás zajlott, spiccelés, nyújtott lábú emelés, az ember valahogy zenetörténeti összefüggéseket kezdett látni a kopácsolás és a cigányság operai fellépése között. Mintha most is inkább a Cigánybáró menne, ott is csapkodják az üllőt, csendül az acél. Tényleg volt egy ilyen szakasz a világban, amikor a zene így reagált, így ábrázolta a cigányokat.

Micsoda zseni volt Bizet, hogy ezt könnyedén elkerülte.

Glenn Gouldot hallgatom, vagy Bachot, ez koncepcionális kérdés, hogy melyiket, azt, amit Bach írt, vagy azt, amit Gould hallott ki a két- és háromszólamú invenciókból. Miközben hallgatom, azon (is) gondolkodom, hogy vajon hány lemezre van szüksége egy embernek. Hány könyvre?

Tényleg a szolgái vagyunk a kulturális tárgyainknak, tele van velük a polc, aztán már két sorban van tele velük a polc, aztán már ez sem elég, tele lesz velük a föld, állnak halmokban, oszlopokban, egymás hegyén-hátán. Végül is hány könyvre és lemezre van szüksége egy embernek?

Kevesebbre, mint amennyit tárol. Tegyük föl, hogy egy nagyon szorgalmas olvasóról és hallgatóról van szó, a könyvei kilencven százalékát akkor is csak egyszer fogja elolvasni. A lemezekkel kicsit jobb a helyzet, de ha sok van belőlük, akkor voltaképpen azok is hangversenyekké válnak, egyszer leül velük, meghallgatja, tudomásul veszi. Vannak, amelyekhez visszatér, de a legtöbb csak áll a polcon, reménykedik, hogy valami miatt talán újra sorra kerül, de mindennap romlanak az esélyei. Ahogy Paul Simon énekelte: könyvjelzővel jelöljük meg, hogy mi az, amit már elveszítettünk. Ha így mondja.

Szóval hány könyv is kell? Teljes Thomas Mann, teljes Dosztojevszkij, teljes Tolsztoj, teljes Shakespeare, minden vers. A többi elolvasás után mehet az antikváriumba, vagy a könyvszekérre. Kivétel Kosztolányi és Karinthy. Platón. Hemingway. Vonnegut. Agatha Christie. Rejtő. Nem jó, így nem jutunk sehova.

Hány lemez kell? Teljes Kocsis. Teljes Richter. Gouldból már nem teljes, de minden Bach. A száznégy Haydn-szimfónia. Az összes Beethoven. Plusz a vonósnégyesek. Teljes Callas. Kétszer a teljes Bernstein-Mahler. Brahms. Most jut eszembe, Gouldtól mégis kell a Brahms-intermezzók. Meg a Schönbergek. Jöjjön mégis inkább a teljes Gould. Ja, hogy innét indult a selejtezés. Akkor maradjon mindenki. És jöjjenek az újak.

Júniusban halt meg a Blood Sweat & Tears együttes énekese, David Clayton-Thomas, és úgy voltam vele meg az együttessel is, ahogy talán sokan: tudom, tudom, de nem tudom. Jazzrock, vagy valami hasonló, de mik is voltak a nagy sikerek? Spinning Wheel meg az And When I Die, ezt írták mindenütt. Nyilván, mert mindkettő Clayton-Thomashoz köthető, ő lett az együttes új énekese 1968-ben, vele másztak föl a slágerlistákra.

De hát ezt ismerem ezt a dalt, mármint az And When I Die-t, de honnét? Más szöveggel, de hogy is van? Magyarul. És ügyesen van megoldva, hogy ez a die (dááááááj) stimmeljen. Igen: mondd, kinek fáááááj, ha meghalnék. Miklós Tibor.

Ő írta a musicalt a magyar beatkorszak hőskoráról, Ilyenek voltunk a címe, saját maga is szerepelt benne, meg hát a legendás nagyok, Orszáczky Jackie és Radics Béla. Az utóbbi énekelte a darabban (vagyis a Radicsot játszó Demeter György) a halálos ágyon: mondd, kinek fáj, ha meghalnék, csak egy elbarmolt zenészsors, ennyi volt, ennyit ért. Közben van benne egy rézfúvós betét, meg egy western betét, ennek Radiccsal semmi értelme, de benne volt az eredetiben.

Az eredetiben? De hát mi az eredeti? A Blood Sweat & Tears is csak földolgozta a dalt, ők a Peter, Paul and Marytől hallották, akik 5000 dollárt adtak az akkor tizenhét éves szerzőnek, Laura Nyrónak, hogy előadhassák. Aztán fölénekelte Laura Nyro is, és csak ez után került a dal a Blood Sweat & Tearshez. Az ember azt érzi, hogy vannak dalok, amelyek nemcsak megszületni akarnak, de van valami történetük vagy sorsuk, és nem nyugszanak, amíg el nem jutnak egy halom emberhez.

Tudok, persze, ellenpéldákat is, dalok, amelyeket a szerzőjük sokra tart, újra és újra el akarja juttatni a közönséghez, de hasztalan, valami mindig közbejön.  

Vettem két doboznyi Ormándy-lemezt, és szentül megfogadtam, hogy ebből nem lesz dísz a falon, arra használom, amire való, mindet meghallgatom. Ettől persze egy csomó olyasmit is meg kell hallgatni, ami normális körülmények között eszembe sem jutna, a Mormon Tabernacle Choir-t, mert őket is Ormándy vezényli, amikor amerikai dalokat zengenek.

Azért nem érdektelenek. Például a She Will Coming Round The Mountain című dalnál zavarba jön a hallgató, ki az a she. Mert az egésznek gospel-jellege van, de hogyhogy valami nő (nőnemű) eljövetelét várják. A magyarázat az, hogy néha mégis megmarad az angolban is a főnevek neme. Aki jön, az tényleg Jézus (másodszor), de szekéren jön, és a szekér az, ami „she”. Hamarjában nem jut eszembe más példa, mint egy másik dal,a Joy To The World, ahol azt éneklik, hogy „let earth receive her king”. Föld anya létezett angolul is.

Ebben a dalban nem is ez a legkülönösebb, hanem az, hogy ismerős volt. Hát persze, ezt úttörőtáborokban is énekelték, legfeljebb nem mondták, hogy spirituálé, bár utalnak bőrszínekre, és hogy aki afro-amerikai, az soha nem mondja, hogy happy, happy day. De majd afro-szovjet lesz belátható időn belül, és akkor száll az ének, ócseny harasó.

Nem tudom, kinek a szellemi terméke volt a magyar szöveg, de nem bizonyult jó jósnak.