Egy ideig azt hittem, hogy az egész világ Tourette-szindrómában szenved, hogy ez egy titkos járvány, amit nem ismernek föl, nem is védekeznek ellene, talán nem is lehet. De a beszéd, és a nyilvános beszéd is egyre rondul, akár kicsillagoznak benne betűket, akár nem, már föl sem tűnnek a csúnya szavak, ami persze azzal jár, hogy a csúnya szavak nem is lesznek csúnyák. Nem is volna ezzel különösebb baj, hacsak az nem, hogy egyszerűsödik tőle a nyelv, öt-hat szóval és jelzővel minden elmondható, aztán hogy pontosan fejeztük-e ki magunkat, vagy csak hozzávetőlegesen, az már más kérdés.

Tegnap megnéztem a Tourette-filmet, Mit nem beszélek a címe, és abból kiderült, hogy nem ennyire egyértelmű a helyzet. A Tourette elsősorban a tikkelésre vonatkozik, motorikus tikkekre, amikor az ember akaratlanul rángatja a kezét, megüt másokat, vagy csak eldobja a kanalat, meg a vokális tikkekre, amikor váratlanul nagyot kiált, felnyög, huhog, meg ilyenek. A csúnya beszéddel járó Tourette viszonylag ritka, a betegek körülbelül 10 százaléka kénytelen így élni az életét, hogy nem tudja, váratlanul mi fog kicsúszni a száján, de hogy nem jó dolog, az biztos. Ennek alapján persze teljes képtelenség, hogy Mozart Tourette-szindrómától szenvedett volna, mert írásban nem lehet tikkelni, ha a szarról írt a leveleiben, akkor azért volt, mert a szarról akart írni.

Végül is tényleg furcsa, hogy ez jön ki belőlünk, nemcsak szimfónia.  

Ezt a kis elmefuttatást írtam tegnap ilyenkor:

Régebben ezt úgy mondtuk, hogy a sors keze, ma meg inkább úgy, hogy instant karma, amikor a kellemetlenkedő vagy okoskodó rögtön megbűnhődik. Kijavít valami nyelvi hibát, de azonnal elkövet két másikat. Nekem papírom is van róla, vagy ha papír pont nincs, de talán hangfelvételem, hogy összekevertem két szólást, azt, hogy valaki felhúzza az orrát, vagy húzza a száját. Mások is megteszik, és azt mondják, hogy húzza az orrát, de én dalszöveg fordításban tettem, szegény Falusi Mariann-nak ezt kell énekelnie, mert már túl régóta énekeli ahhoz, hogy elkezdjük javítgatni.

De nem a saját hibáimról szeretnék beszélni. Inkábba másokéról. Az is gyakori keverés, hogy valakinek vaj van a fején, meg hogy van valami a füle mögött.  Igazából egyikről sem tudom, honnét származik, miért lenne bárkinek is vaj a fején, és mi lehet másnak meg a füle mögött. Gyerekkorunkban, amikor még takarékoskodni kellett a rágógumival, előfordult, hogy a még felhasználni kívánt rágót a fülem mögé ragasztottam, de a szólás alighanem régebbi a rágónál. Mindenesetre a kevert változat, amely szerint valakinek vaj van a füle mögött, már végképp rejtélyes, miért lenne vaj a füle mögött, és mik vele a tervei?

Tegnap Tarr Zolán miniszter beszélt a könyvhéten, és, ahogy az várható, kemény szavakkal illette a korábbi hatalom embereit, a politikusokat, akiknek annyi vaj van a fejében. Vagy ez nem tévesztés volt, hanem kritika?

Eddig a tegnap, illetve tovább is van, mert élesítettem a blogot, de az ember mégsem nyugszik, ha már instantkarmázik, és tényleg meg is találtam a videót Tarr Zoltán beszédével. Szó sincs benne vajról, azt mondja, hogy sok a baj a politikusok fejében – és ebben kétségkívül igaza is van. Gyors döntés, poszt le, új poszt megalkotása és élesítése, de aztán rájöttem, hogy voltaképpen ez így is érdekes. Nemcsak vajilag és karmailag, hanem egyáltalán. 

A legtöbben már hazudtunk koldusoknak. Jöttek, hogy adjunk egy kis pénzt, és azt mondtuk: nincs. Vagy pláne: nem tudok segíteni, nagyon sajnálom. Vagy: ne haragudjon, csak bankkártya van nálam.

Csakhogy ez az utóbbi kezd igazzá válni. Majdnem mindenhol lehet kártyával fizetni, nem csöróg már zsebben az apró, így egyre kevesebbet hazudunk, amikor a rászorulóknak azt mondjuk, nincs nálam pénz. Tényleg nem tudunk adni.

A bankkártyát a szívteleneknek találták ki? Amennyire látom, a templomok már megtalálták az ellenszert, és lehet kártyával is adományozni, de a koldus nem vihet magával kártyaolvasót. És mi lesz így az utcai zenészekkel, akik hiába teszik ki kalapjukat vagy nyitott gitártokjukat, nem hullik bele semmi. Tanúi vagyunk egy műfaj halálának.

Értem, hogy szenzációból élünk, abból él a sajtó, ezért van mindennap jégeső és szélvihar az időjárás jelentés szerint, de nekem különös, ami Almási-Tóth András körül történik. Hogy mindenki átvesz egy Facebook-bejegyzést, ami egy perc alatt kideríthetően pontatlan, és amúgy is tele van marhasággal. Azt írja benne Varga-Tóth Attila énekművész, hogy iszonyatos szexuális és lelki megpróbáltatásokat kellett elszenvednie Almási-Tóth rendezései közben, például úgy kellett tennie (az egész családja előtt), mintha heroinnal (vagy kokainnal?) belőtte volna magát, meg egy harminc évvel idősebb nővel kellett csókolóznia.

Hát bizony, ilyesmi megesik a színházban, az embernek azt is meg kell ölelnie, akit nem szeret, el kell játszania, hogy mérget tesz a másik italába, öngyilkosságot követ el, egyáltalán mindenféle olyat tesz, amit a való életben nem szeretne. Elfogadom, hogy ez valakinek nehezére esik, és annyira érzékeny az idegrendszere, hogy az ilyesmit csak lelki megrázkódtatások árán képes megtenni, de nehéz mást mondani rá, mint hogy örüljön. Még időben kiderült, hogy nem való neki ez a pálya.

Ami az Almási-Tóth-ügyből számomra egyértelműnek látszik, hogy a rendező és a Zeneakadémia azért szakítottak, mert az intézmény hibásnak tartja, hogy az operavizsga a gender-probléma körül tapogatózott (?), a három Mozart-da Ponte közös munka fiú- és nőalakjaival foglalkozott volna. Nem túl értelmes hozzáállás a Zeneakadémia részéről, ha nagyon kerülni kell ezt a kérdést, a barokk operák mehetnek a levesbe, a kasztrált énekesekről szó se essék többet, A denevér kimarad a tananyagból, A rózsalovag pedig többszörösen is elátkozott darab, hiszen abban a férfi szerepet nő énekli, aki aztán nőnek öltözik a darab során.

Ha valamiről nem beszélünk, akkor az nincs? Ha mégis van, akkor sem kerülhet be az operába? Az opera történelem-legendárium szerint a Traviata azért bukott meg a velencei ősbemutatón, mert a nézők nem tudták feldolgozni, hogy ugyanolyan ruhába öltözött emberek vannak a színpadon, mint a nézőtéren. Azóta mintha felsőbb osztályba léptünk volna, de lehet, hogy tévedek.

Premier előtti vetítésen voltam, az új Spielberget adták, nyilván nem szabad róla semmit sem mondani, vagy minél kevesebbet, ne rontsuk el a mások izgalmát. De annyit talán szabad, hogy az egésznek az a tanulsága, hogy az információt meg kell osztani az emberiséggel, nem szabad eltitkolni senki előtt az igazságot, még ha az nyugtalanító is. Majdcsak feldolgozzák valahogy.

A film előtt elkérték a vendégek mobiltelefonjait, és leragasztható, fekete nejlonzsákokba zárták, nehogy valami információ kiszivárogjon.

El sem tudom mondani, milyen sokat jelentett nekem Anna Netrebko két fellépése a Macbethben. Tényleg nem tudom, de ez nem fog megakadályozni abban, hogy kísérletet tegyek rá, csak nem most. Ez most még a másnap, amikor az ember próbál rendet tenni az érzései és az élményei között, megmagyarázni, mit is látott, mit is hallott, mi volt benne a jó.

Mi is ez? Szeretet, tisztelet, rajongás, elismerés, hála – így, ebben a sorrendben. Vagy tetszőleges más sorrendben. Ami egyébként nem jelent elfogultságot, süketséget, észre nem vevést.

Mondok egy példát. Tíz vagy tizenöt éve, amikor Netrebko repertoárja némileg azonos volt Natalie Dessay-ével, mindig azt éreztem, hogy nagyon, nagyon tetszik, amit csinál, de Dessay egy kicsit még jobb, még mélyebb, még élesebb. Ma, amikor Netrebko repertoárja némileg azonos Asmik Grigorianéval, legalábbis ami a Macbethet vagy az Anyegint illeti, azt érzem, hogy persze, csodálatos, de Asmik egy kicsit még jobb, még intenzívebb, okosabb és kidolgozottabb, felkavaróbb és igazabb.

Az is fontos, hogy Grigorian és Dessay repertoárjának nincs közös metszete, vagyis Netrebko legalább két énekesnőre való szerepet vállal és teljesít. De a legfontosabb, hogy nem kell választani. Jobb felől és bal felől is nekünk fütyülnek.

Az ember azért ír, hogy megtudja, bizonyos dolgokról és jelenségekről mi a saját véleménye.

A miniszterelnök Párizsban járt, és megnézte a Ferenczy Károly kiállítást, meghallgatta a kurátor vezetését, de klassz, de jó, végre.  Nem szotyola, hanem angol nyelvű tárlatvezetés.

Mi ez a titkos féreg, aminek a foga mintha rágna, rágicsálna?

Megvan. Hogy ezek a képek, vagy túlnyomó többségük itthon lóg, csak vendégségben van Párizsban.  Az volna az ideális, ha azt mondaná a miniszterelnök: Ferenczy? De hát azt mind láttam már odahaza. Tessék inkább a Nan Goldinra vinni. Aztán Matisse-ra. A Louvre-ban meg Michelangelo és Rodin. 

Hogy ebben az ideális világban mikor maradna ideje miniszterelnökösködni, azt most nem látom pontosan.  

Időnként előkerülnek bizonyos oda nem való emberek, akik aztán óriási közönségsikert és szeretetet söpörnek be az oda nem valóságukkal. Ilyen volt Eddie, a sas, aki önveszélyesen síugrott, vagy Eric, az angolna, akiért izgulni lehetett, hogy bele ne fulladjon az ötvenméteres medencébe. És vannak énekesek is, a legismertebb közülük Florence Foster Jenkins, akiről még film is készült. Nyilván magunkat szeretjük bennük, a zuhany alatti éneklésünket, ami körülbelül ilyen lehet, csak szerencsére nem hallja senki. Vagy csak a csöndesen tiltakozó család. Irigyeljük őket, hogy kiállnak magukért, van bátorságuk, megvalósítják az álmukat, csak hát kimerül a dolog: jó, hamisan énekel, de azon túl? Azon túl is. 

Jönnek-mennek, többnyire elfelejtődnek, aztán előkerülnek az internetnek köszönhetően, mint Mrs Miller, aki szintén az éneklést választotta hivatásául, aki rémes hangjával, és még rémesebb tempóérzékével a hatvanas években nagy siker volt, tévéműsorokban lépett föl, slágerlistákra is fölkerült.

Az ember soha nem tudja, mennyire vannak tisztában önmagukkal. A lényeg persze az, hogy soha ne is árulják ezt el, Eddie, a sas ugyan körülbelül feleakkorát repült, mint a kollégák, de repült, Mrs Miller is csak mosolyog, miközben kihajtogatja a kottát és fölteszi a szemüvegét. Legalább tud kottát olvasni.

Egyébként tényleg tudott, zeneszerzést is tanult.

Engem az is érdekelne, vannak-e ilyenek olyan művészeti ágban is, ahol nehezebb lebukni. Festők, költők, rendezők?

Tegnap sajnos zöldségekkel szórakoztattam a kedves olvasót, ha valaki várta volna, hogy fölszálljon a Parsifal végén a galamb, remélem, megbocsájtott. Nem szállt föl. Húsz éve szállt föl, amikor két vézna leány rendezte az előadást, Parditka Magdolna és Szemerédy Alexandra. Most egy vézna leány rendezte az előadást, nem is rendezőnek mondják, hanem színpadra állítónak: Birgit Kajtna-Wönig.

Galamb nincs. Díszlet alig, egy nagy vásznat feszítenek ki az erkély elé, azon tájképek mennek eleinte, aztán mintha a Müpa volna a bűntanya, Klingsor palotája. Mindenből épp csak annyi van, hogy valami történjen, és mégsem kevés. Még vitatkozni is lehet, hogy a Szent Grál, ami most egy krumpliszerű kődarab, az inkább meteorit vagy inkább kohósalak. Mindkettőnek lehet értelme, ha meteor, akkor az égből szállott le, ha kohósalak, akkor valami, amiből már minden kiégett, amit megfürdetett már minden vizeknek búja.

Azért azt hiszem, inkább meteorit.

Az eszközök minimálisak, egy hattyúszárny, egy befőttesüveg, meg kifejezetten koncerteszközök, gurulós fekete ládák, néha ki lehet venni belőle a hattyúszárnyat vagy a befőttesüveget, de az alapvetés az, hogy nem vonja el a figyelmet a zenéről.

Akkor hát tessék úgy is zenélni, hogy arra oda kelljen figyelni.

Nem mondom, hogy mindvégig és tökéletesen, de hát a rezek indiszpozícióján már akkor meglepődtem, amikor el sem kezdődött az előadás, már a koncertkezdetet jelző fanfárok sem szólaltak meg makulátlanul. Próba még biztos jöhetett volna. Ahogy haladtunk az éjszaka közepe felé, ez egyre kevésbé számított, egyrészt azért, mert volt lelke a produkciónak, Fischer Ádám lelke, másrészt mert voltak énekesei. Nagyszerű Parsifal, Magnus Vigilius, máshogy nagyszerű Kundry, Anja Kampe, annyi Parsifal után is izgul a néző: ez most átveri. Meg fogja szánni a nőt, vigyázz, csapda! És a többiek, Gurnemanz a hivatali öntudatával és helytelenítéseivel, Kurt Rydl a fáradt hangjával, ami hiába fáradt, azért szól, ahogy kell, nagyszakállú, piszkos hajú Amfortas, akinek a sebe nemcsak véres, de gennyes is az ingén, rossz ránézni. De jó nézni.

Ahogy a húsz évvel ezelőttin: áldás van az előadáson. Mi más kellene egy Parsifalhoz?

Este Parsifal a Müpában, ez a galambos Parsifal, az utolsó jelenetben fölengednek egy galambot, egy kicsit röpköd, majd leszáll valamire ott a koncertterem magasában. De hát minden Parsifal madaras, az is, amit először láttam, ami az Operaházban ment. Évtizedeket kellett rá várni, de hát minden Parsifalra évtizedeket kellett várni, Wagner kikötötte, hogy harminc évig nem szabad a Parsifalt színpadon előadni, mert úgysem lesz megfelelő a színvonal. Amikor lejárt a harminc év, nálunk rögtön léptek, 1913 január elsején 0 óra 5 perckor felgördült a függöny a Népoperában. Bevállalós újévkezdés lehetett, hajnalban a kultúrlumpok még mindig a Parsifalt hallgatták.

Aztán jött egy újabb, néhány évtizedes várakozás, a Parsifal története túlságosan vallásosnak minősült, megváltás van benne, meg úrvacsora, sőt, nagypéntek. A halálos beteg Ferencsik János kellett hozzá, hogy mégis műsorra tűzzék, 1983-ban, Mikó András rendezésében.

Olyan lett, amilyen lett, de Parsifal volt. Az első felvonásban Parsifal lelőtte a hattyút, egy nagy plüss madarat dobtak be a színpadra, óriási puffanással, a hátán vérfolt, és kiálló nyílvessző. Ebből lett aztán az operai humor, Parsifal lelőtte az első hattyút, amelyik a hátára fordulva is tudott repülni. Természetkárosításért még négy óra éneklésre ítélték.