Bachot hallgatok, a Wohltemperiertes Klaviert, és egyszerre eszembe jut Balassa Péter, az esztéta. Nála voltak azelőtt zenehallgató szeánszok, összegyűjtötte a tanítványait, és hallgattak, hallgattunk valamit. Azért mondom ilyen hülyén, mert nem voltam a tanítványa, de egyszer-egyszer meghívott engem is, és egy ilyen alkalommal mutatta a Wohltemperiertes Klavier első kötetének utolsó prelúdiumát. Emlékszem a zongoristára is, nem, nem Glenn Gould, Edwin Fischer volt az, a klasszikus, a nagy korszak egyik hőse, aki talán először játszotta lemezre mind a két füzetet. Egyszer Kocsis Zoltán valósággal könyörgött, hogy vegyem le a lemezt. De hát miért? Edwin Fischer játszik. De hogyan? Hát jó, mondom, soha nem volt a technika ördöge. Na de hát van egy kotta, abban vannak hangjegyek, mégis azokat kellene elzongorázni, nem?

Ez egy másik történet. Most Balassa Péternél vagyunk a Gellérthegy utcában, és ő magyarázza, hogy ez a h-moll prelúdium olyan, mint a Varázsfuvolában, amikor a két őr kezd el énekelni.

Tényleg olyan, elfogódottan, de el is kezdem: Der welcher wandert diese Strasse. Olyan.

Tulajdonképpen elég furcsa. Mozart dallam kérdésében soha nem állt szűken. Ha most mégis Bachtól kölcsönöz, akkor talán mondani akar vele valamit. Amit a közönsége nem biztos, hogy megértett, hiszen ők többnyire nem ismerték Bachot, de sebaj, majd megismerik. Vagy jön majd új közönség. És ha nem jönnek rá, akkor sincs semmi baj, de itt ez a két vértes, a titkos tudás őrzője, ami persze nem annyira titkos, hogy ne lehessen világgá énekelni, vagyis úgy rettentenek el, hogy közben meghívnak. Ki a sziréneket hallja ki ebből az énekből, ki meg két marcona pasast lát, akik keresztbe teszik előtte a dárdát.

Nagyon régen volt egy rádióműsor, Dantéről beszéltek, hogy mennyire szükség van az Isteni színjáték újabb és újabb fordítására, mert Babits nem megoldás. Például azt írja, hogy „Szerelem, szeretettnek szörnyű métely”. Ez micsoda szecessziós borongás, semmi köze az eredetihez. Nekem azért tetszik.

Hogy is van az eredeti? Amor, che a nullo amato amar perdona. Kell egy kis idő, ha valaki az én szintemen érti az olaszt, hogy kibogozza, mit is jelent ez a sor, de körülbelül ezt: a szerelem senki szeretettnek nem engedi, hogy ne szeressen. Hát, tényleg nem ugyanaz, mint a szörnyű métely, bár milyen szépen őrzi Babits az alliterációt egy ilyen nehezen fordítható szóval, mint az amore és társai. (A régi Aida-fordításban például mindig azt énekelték, hogy „ő az álmod”. Hehe.)

Mit mond erre Nádasdy Ádám? „A szerelem, mely mindig kölcsönös.” Mintha egy vödör hideg vizet öntenének a nyakamba. Ámbár lehet, hogy ez is volt a terv.

Amikor Glenn Gould huszonéveinek elején meghódította Kanadát, aztán meghódította New Yorkot, lecsaptak rá a lemezkiadók. A leggyorsabb a CBS volt, három lemezre szóló szerződést ajánlottak. Jó, de mi legyen az első. A Goldberg-variációk. Aha. Nem szeretne inkább valami mást? A Goldberget kevesen ismerik, akik igen, azok is leginkább az unalom és a zenei tudálékosság megnyilvánulását látják benne.

Nem baj.

És lőn, elkészült a Goldberg-lemez, azóta is kihagyhatatlan darabja minden gyűjteménynek, ha jól tudom, a világ legnagyobb példányszámban eladott komolyzenei szólóalbuma. Ma legfeljebb az a különös, hogy a megjelenéskor ezt milyen sokan nem vették észre, Mr. Gould még sokra viheti, ez volt a kritikusi reakció, de kevesen fújták meg az ünnepi trombitákat, hogy új korszak érkezett el a rögzített zongoramuzsika történetében. Vagy minden kritikus érzéketlen és óvatos, vagy tényleg egy hangfelvétel története nem ott végződik, hogy becsomagolják és megjelenik a lemez. Mégis: a Goldberg klasszikus zenei sláger lett, nemcsak a lemez, hanem a mű is, minden zongorista játssza, és aki mégsem, annak magyarázkodnia kell, miért nem.

Akkor hát, Mr. Gould, mi legyen a második lemez programja?

Beethoven utolsó három zongoraszonátája.

Hála az égnek.

Csak hát az nem olyan egyszerű. Gould nem volt könnyű eset, ha nem sikerült megbuknia az első lemez műsorával, akkor megpróbál megbukni a második program interpretációjával. Még a legelvadultabb gouldiánusok is egy kicsit zavarban vannak az utolsó szonátákkal, vad tempók, dühöngő előadás, precíz, meg minden, de határozottan nem az, amit Beethoven a kottába írt. Márpedig az előadónak kutya kötelessége...

Nem tudom. Nem az, de valahogy Beethoven. Beethovenebb Beethovennél. Tényleg nem törődik semmivel, csak megy a maga feje után. Ha azt írja a kotta, hogy ezt a részt a témánál lassabban kell játszani, akkor Gould a témánál sokkal gyorsabban játssza. Szegény Beethoven, ha hallaná.

Bár ez szerintem egy szempont. Nyilván volt Beethoven fejében valami hangzáskép, hogy mire gondolt, de más hangzásképpel nem találkozhatott életében. Halálában meg pláne nem. Nincs önfejűbb Beethoven, mint a zongoránál ülő. Nincs önfejűbb Gould, mint a Beethovent játszó. Számomra ez így összeáll.

Mindenki imponál, aki hosszú távra tervez. Aki nem hiszi el, hogy holnap összedől e bús világ, és diófát ültet (bár az inkább az önzetlenség jele), whiskeyt tesz el, hogy ebből majd tizennyolc év múlva nagyszerű ital lesz, tizennyolc hónap után azt mondja a nagy, kerek sajtnak, hogy na, még másfél évig érlelődj. Reklámot készít, az augusztusi hőségben a karácsonyi kampányt készíti elő.

A magam részéről... – elég szerény. Jegyet veszek az Operába, a decemberi Netrebko fellépésre, a Bohéméletre. Lesz még december, lesz Netrebko, lesz Operaház. Bohémélet – az lesz. Aztán eszembe jutott egy visszatérő szenvedés, a vécépapír-vásárlás. Nagy csomagokat veszek, eleve utálom, mint szemérmes várandós nő az állapotát, aki csak ránéz, tudja, hogy valakivel legalább egyszer intim kapcsolatban volt. Aki csak rám néz, amíg cipelem hazafelé a tizenhat gurigát – tudja, amit tud. Csak azt nem tudja, mit jelent ez a papírhalom. A jövőt. Hogy ez kitart, mondjuk januárig. Ha ő kitart, én is kitartok. Mindjárt megyek, és veszek még két göngyöleget.

Hajnalban akkora a pára a tenger fölött, hogy az ember összezavarodik. Mintha késő ősz volna, aminek ellenemondanak a fények, színek, nyugágyak. Gyönyörű. És ekkor eszembe jut a jelenet a Mephistóból, Höfgen a nyugszékben monologizál. Csak körülbelül tudom idézni: „azon gondolkodom, Barbara, hogy mindezt megérdemeljük-e. És a legszigorúbb önvizsgálat alapján, a legnagyobb önkritikával élve is csak azt tudom mondani: igen.”

Lehet, hogy csak ezt kell elhinni, és az ember minden kicsinyes és nagyszabású szörnyűségre képes.

Bűvölöm a hőmérőt. Más dolgom úgysincs, Ljubljanánál állok a dugóban, se té, se tova, valakik egymásba szaladtak a sor elején. Bűvölöm a hőmérőt, de megakadt 39,5-nél. Lehet, hogy nem is tud többet? Gyárilag ennyire van beállítva, efölé úgysem megy a hőmérséklet? Menjél már feljebb egy kicsit. Soha nem mutatott még annyit.

Közben arra gondolok, hogy ez az egyetlen igazi demokratikus helyzet. Tudom, évszázadokig a halált tartották a nagy demokratának, aki eljön mindenkiért egyformán, nem számít, hogy úr vagy paraszt, szép vagy csúnya, férfi vagy nő, koldus vagy király, de a helyzet azóta megváltozott. Megvannak a halál elvei, de lehet vele alkudni, és könnyen lehet, hogy túléli a rákot, aki megengedheti magának. De az egysávosra szűkített autópályán nincs mellébeszélés. Ha dugó van, akkor dugó van, mindegy, hogy Mercedesben, Ferrariban vagy Suzukiban ülsz, sorstársak vagyunk.

Leszámítva a motorosokat, mert ők oldalt elférnek, szépen előre csalinkázhatnak. Így lesznek az utolsókból elsők.

Bűvölöm a hőmérőt, és nem hiába, hirtelen vált, és már tényleg negyvenet mutat. Fél perc múlva már negyvenegyet. Azt mondják, ha láz volna, ez már ártana az agysejteknek.

Ellenállnak egymásnak. Nem egyformán, hiszen Liszt meg tudta zenésíteni Michelangelót és Raffaellót, Respighi is egész szép Templomablakokat és Botticelliket komponált, de a képzőművészet sokszor kínlódik a muzsikusokkal. Nemcsak nálunk, legalábbis ha belegondolok a bécsi vagy salzburgi ábrándos Mozartokba, neki sem könnyű, de nálunk aztán igazán és visszatérően jönnek a bajok. Valaha levelezésbe kerültem Varga Imrével is, amikor az Erkelt ábrázoló domborművéről azt gondoltam, hogy véletlenül rossz oldalra lapozott a híres zeneszerzők portrékötetében, és az ifjú Verdit alkotta meg Erkelként, de most, a Strobl-kiállításon kiderült, hogy ez évszázados probléma. A korabeli sajtó vicces kíméletlenséggel írt Strobl Palestrina-vázlatáról, aztán mindenki vicces kíméletlenséggel fogadta az Operaház homlokzatán üldögélő komponistákat. Illetve Lisztről azt mondták, még viszonylag rendben van, na de Erkel… Mintha a kocsmában üldögélne a sarokban, és épp a következő sakklépésen törné a fejét.

Szerintem egyébként szebb lett, mint a lendületes szakinak faragott Liszt, de végül is mindegy, ott vannak. A kő silánysága miatt Erkel ma úgy néz ki, mintha himlő támadta volna meg, de kibírja. Ma inkább az az érdekes, hogy olyat kellett faragni, aki nincs, híres és közismert magyar operaszerzőket, Kodály és Bartók előtt. Erkelnek helye van, de Liszt? Az Operában? A Don Sanche miatt? Vagy hálából az operai átiratokért és parafrázisokért?

Igaz, Bartók még furcsább volna az operaházi homlokzaton.

Kovács Krisztián könyvét olvasom, A fény magányossága a címe. Még nem jöttem rá pontosan, mire megy ki a játék, de gondolom, arra még sor kerül. A történet 1975-ben játszódik, tizenkét évvel az író valóságos születése előtt, csillagászat és besúgás keveredik benne, az ember akkoriban nem is gondolta, hogy az, amiben él, a következő generációnak ihletadó forrás lehet.

Csak hát persze, hogy nehéz nekik. Egyszer a főhős azt mondja magában, hogy a helyzet ironikus, amit 1975-ben nem mondhatott volna, mert az íronikus ebben a formában és értelemben, vagyis hogy a dolgokkal valami olyan történik, amire nem számítunk, de az nem mellőzi a humort, ez amit akkor (talán) úgy mondtak volna, hogy „mit tesz Isten” vagy "a sors ironiája" – akkor még nem létezett. Ha jól vettem észre, az ironikus csak az elmúlt tíz évben szivárgott be így az angolból a magyar nyelvbe. 1975-ben csak annyit jelentett, hogy gunyoros, cinizmusba hajlóan szellemes.   

Lehet vitatkozni. De azon már semmiképpen sem, hogy a lánya edzésére ellátogató csillagász, amíg a lányt várja, nem olvashatott bele a Nemzeti Sportba. Sajnos ilyen újság akkor pont nem létezett. Ha mégis Nemzeti volt a Sport, akkor a lány a könyvtárban vívott. Vagy ez egy sci-fi, időutazó csillagásszal. (Most a régi értelemben próbáltam meg ironikus lenni.)

Persze, hogy egy kérdés megválaszolt lehessen, nem ártana föl is tenni. De nem tettem. Nem mondom, hogy világokat vagy sorsokat fordított volna meg, ha tudom a választ, de nekem érdekes volt.

Az egész onnét jutott eszembe, hogy Henryk Szeryng Vivaldi-lemezét hallgattam. Négy concerto a L’estro armonico ciklusban, az egyik a D-dúr, no. 9. Ezt valamiért mindig szerettem, amióta először hallgattam a Liszt Ferenc Kamarazenekar albumán. Persze, a zenekar és a hangversenymester Rolla János azért is eszembe jut Szeryngről, mert Rollának volt róla egy története, amikor a tengerparton (vagy talán egy hajón a Földközi-tengeren?) játszottak. Fújt a tengeri szellő, folyton ellapozta Szeryng kottáját, míg a hegedűs meg nem unta, mutatóujjával odahívott a közönségből két csinos nőt, jöjjenek, segítsenek, fogják a kottát. Rolla ezt úgy tudta mesélni, hogy tényleg az élvetegség, a nagyvilágiság, a kifinomult szórakozás érződött a jelenetben.

A lényeg az, hogy a lemezen ezt a D-dúr No. 9-et Rolla szólójával vették föl. Mert egyébként szépen felosztották a szóló versenyműveket a zenekar tagjai között, játszottak a többiek is, Kostyál Kálmán, Tfirst Zoltán, Lovas György is. És a kérdés az lett volna, hogy vajon Rolla miért pont ezt választotta. Lehet, hogy csak véletlen, de érdekes módon a kísérőfüzetben szidják ezt a concertót, a legkevésbé karakterisztikus, tematikus gazdagságban, hangulatai sokféleségében meg sem közelíti a többieket, stb.

Közben meg igazán klassz darab, én ezt az orrhúzogatást nem értettem már negyvenöt éve sem, amikor új volt a kiadvány, vannak népszerűbbek a sorozatban, de ezzel sincs semmi baj. Most belefutottam egy ilyen késői igazolásba, hogy hiszen a nagy Henryk Szeryngnek is tetszett, ha a legjobb négybe beválasztotta, bár, ki tudja, ki választ, mikor és mit.

Hát ezt lehetett volna Rolla Jánostól megkérdezni.

Van egy barátom, aki prozopagnóziában szenved. Pontosabban nem szenved tőle, de megvan neki ez az arcvakság nevű betegség, legalábbis enyhe fokban, nehezen tudja megkülönböztetni az arcokat. Számára egy film, amelyikben bajuszos katonákkal történik valami, az maga az érthetetlenség, mintha ugyanaz az ember beszélgetne saját magával. Vagy több saját magával, és aztán lelövi egymást illetve önmagát.  

Mintha valami hasonló történne a Balatonszemesen fölállított Freddie Mercury-szobor kapcsán is, mindenkinek van ötlete, hogy kire is hasonlít a bronz-Freddie, leginkább József Attila jut az emberek eszébe (hiszen a szomszéd falu Szárszó, de emlegetik Petőfit, Farkas Bertalant, Sztálint. A különös az, hogy az emlegetettek egyébként nem hasonlítanak egymásra, de szobor formában, úgy látszik, mégis van bennük valami közös. A bajusz.

Az én javaslatom egyébként Puccini volna. Tegnap Puccini-gála volt az operában, a vasfüggönyre egy elszínezett Puccini-fejet is kivetítettek, és eszembe jutott: van Puccini-szobor Balatonszemesen? Pedig nem ártana. Ez volna a lényeg: bajuszos közéleti emberek közös szobra lehetne a szemesi Freddie, és akkor minden vonatkozó ember nevét rá lehetne írni a talapzatra. Sztálint nem is kell.