Augusztusban meghalt egy ismert fotós, Jay Maisel, aki tényleg nagyon jól bánt fényekkel és színekkel, bár a leghíresebb képe nem ezért lett a leghíresebb, hanem azért, akit ábrázolt. Ahol ábrázolta: Miles Davis a Kind of Blue lemez borítóján. Jó a kép, és nem látszik rajta az áldozat, amit sokan meghoznak a trombitáért: Miles sebes ajka. Annyit játszanak, hogy kisebesedik tőle a szájuk, és nemcsak Davis, de Louis Armstrong is. Feltehetően a trombitálás nem tartozik a természet által támogatott emberi tevékenységek közé.

Van, aki másféle áldozatot hoz, Chet Baker például nem merte bepótoltatni a hiányzó metszőfogát, nehogy a beavatkozással megváltoztassa a levegő útját vagy vibrálását. Nem derül ki a szépséghiba minden fényképén, a fotósok szerint azért, mert annyira jó érzéke volt a kamerához, hogy ha ráírányult egy, rögtön becsukta a száját.

Nemcsak trombitások hoznak hasonló áldozatokat, az énekesek közül is sokan halasztgatják a fogorvoshoz menést, és nem félelemből, pontosabban nem a fájdalom miatti félelemből, hanem mert épp meg vannak elégedve a pillanatnyi állapottal, nem bolygatnák. Bryn Terfelnek ez jól is állt, úgyis rögbijátékosi volt a termete és az arcberendezése, csak erősített egy kicsit az imágón, de Thomas Hampson szerintem szenvedett attól, hogy a bal felső négyese hiányzik. Azóta pótolta. És van ellenpélda is elég, például Pavarotti hibátlan mosolya. De hát ő nemcsak emiatt volt különleges.

Erland Josephsont megismertem A varázsfuvola nyitánya alatt, csak pár (vagy talán csak egy) másodpercre látható, de ő az. Akkoriban kevesebben hordtak szakállt. Büszke is voltam magamra, amíg rá nem jöttem, hogy Herskó Jánost viszont nem ismertem föl, pedig ő is feltűnik a vásznon.

Még mindig kaland a Bergman-rendezte Varázsfuvola-film, sokkal nagyobb kaland, mint azt előtte gondoltam, és zeneileg is sokkal jobb, mint amire emlékeztem. Mondhatni, hogy semmit nem öregedett, nem kell szabadkozni miatta, mert bizonyos, akkor még nem látszó csapdákat Bergman könnyen elkerült, Monostatos nem afrikai, csak olyan narancssárgás az arcszíne, a nőkről ugyan megvan a librettóíró véleménye, de valahogy nem lehet komolyan venni. Sarastro Pamina apja, így némi joggal avatkozik a lány életébe, és hiába emlékeztem úgy, hogy zeneileg nehezen kibírható a produkció – nincs vele komoly baj. Az Éj királynője egy kicsit szörnyű, de mintha ez is a koncepció része volna, a második ária alatt valóban szörnyűvé is válik, Papageno Hakan Hagegard, aki sokra vitte az operavilágban, Ulrik Cold pedig olyan szomorúan tud nézni, hogy a felső regiszterének a színe bocsánatossá válik.

Az opera, amelyik makacsul ellen szokott állni a filmes feldolgozásnak, most megadta magát, valószínűleg ez a legjobb mozi- és tévéváltozat a műfaj történetében, ha nem is teljesen hű az eredetihez, de majdnem, egy hármas hiányzik, és Papageno előbb talál párra, mint Tamino, de Bergman biztosan meg tudná mondani, miért.

Hanem a vége. Nagyon szép, de voltaképpen nem értem, mit jelent. Mindenki boldog, mindenki ünnepel, Sarastro pedig lekapja a levegőből a varázsfuvolát, ajkához emeli, bele akar fújni, aztán meggondolja magát, és elmegy. Mi lett volna, ha belefúj?

Tegnap megismerkedtem Sumonyi Zoltánnal, mindkettőnknek a tévében volt dolga, várni kellett, és ő mesélt. A régi időkről, a régi rádióról, a Pagodáról, aminek olyan sokat emlegetett fénykora volt. Többek között ezt a történetet. Rádiójátékot vettek föl, mindenki ott volt, csak Páger Antal késett. A többiek vártak, vártak, végre befutott Páger. Elnézést kérek, a Kossuth-díjamat kellett átvenni. Hogyhogy, mennydörögte Kiss Ferenc. Az egyik nyilasnak minden, a másiknak meg semmi?

Nem véletlenül voltak legendásak ezek az emberek.

Elég sokáig nem értettem, hogy Terence Hill miért van minden filmjében karamellszínűre festve, bőrre-hajra egyaránt, aztán egy nap leesett: a szeme miatt. Hogy jobban érvényesüljön a kék a kiegészítő szín mellett.

Az egész onnét jutott eszembe, hogy mostanában jézusos filmeket nézek, Zeffirellit meg a régi hollywoodiakat, Cecile B. DeMille-től a Királyok királyát, és a minden szempontból kolosszális Türelmetlenséget 1916-ból. Közel három óra, az ember elképzelni sem tudta, hogy ilyen méretű díszleteket építettek már akkor, és a díszletekben időnként háromezer statiszta sétafikált. De a lényeg megint csak a szem, Jézusnak is következetesen kék szeme van ezekben a filmekben, mintha ez a szemszín valami különleges szellemiséggel járna együtt.

Ha jól emlékszem, a Bartók-centenárium idején kellett ifjabb Bartók Bélának tisztáznia a tényeket: édesapja szeméről mindenki megemlékezett, aki találkozott vele, ennek ellenére a szem barna színű volt, és nem kék. De messzire jutottunk Terence Hilltől.  

Az éjszakát Kali Malone-nal töltöttem, ez persze túlzás, de hat percet belőle tényleg, meghallgattam egy új darabját, az a címe, hogy Heavy with Fruit. (Gyümölccsel nehéz?). Kali Malone harminckét éves zeneszerző, eleinte elektroakusztikus műveket írt, aztán beleszeretett az orgonába, és most inkább erre a hangszerre készülnek az új darabok. Meg csellóra, az biztos. Persze, az orgona a lényeg, ezek a mind hosszabban kitartott akkordok, az orgona lelketlensége az emberi hanghoz képest, vagyis, hogy nem fogy el a levegője. Ami azt illeti, nem is akármelyik orgonáról van szó, ez a Tamás templomé Lipcsében, valaha egy elég híres zeneszerző nyomogatta itt a billentyűket és pedálokat.

A profán emberben ilyenkor ébred valami tiltakozás, hogy hiszen meg sem ismerném az orgonát, ha nem mondják, akkor ez most zenei szempontból fontos vagy sem? Vagy ha mondják, akkor az zenei szempontból fontos vagy sem? Vagy már megint ott vagyunk, ahol mostanában egyre többször: miért volna fontos a zenei szempont?  

Tegnap végre láttam játszani Fenyő Noah-t, becserélték a Fradi ellen. Először a Frankfurt környékén élő rokonoktól hallottam róla, hogy az Eintracht ifi csapatának magyar a kapitánya, és az apja meg az anyja is muzsikus. Viszonylag hamar leesett a tantusz, és amikor a Müpában összefutottam Fenyő Gáborral, aki a MÁV Szimfonikusoknál volt ütőhangszeres, majd zenekari igazgató, rákérdeztem.  Tényleg az ő unokája, vagyis a népszerű és nagyszerű csellista, Fenyő László fia. Most éppen kölcsönadta a Frankfurt az Újpestnek, azóta véglegesítették is a kölcsönt.

Csak a meccs végére cserélték be, és csak fél szemmel követtem az eseményeket, de tíz perc alatt is egyszer úgy felrúgták szegény Noah-t, hogy hatot bucskázott. Remélem, nem bánta meg, hogy nem a szülői-nagyszülői pályán maradt.

De mi a folytatás? Várdai Istvánról kiderül, hogy karatézik? Perényi Miklós – na őt tényleg nem tudom elképzelni mezben.

Személyesen nyilván nem ismerték egymást, volt köztük négy év, hogy még egy időben sem lehessenek a Földön, és voltaképpen egyáltalán nem tudom, hogy Haydn mennyire lehetett tananyag Itáliában, amikor Verdi még mások útmutatására szorult. Az ember azt képzeli, hogy ezek az olaszok egymást figyelték, Verdinél egyértelműen és könnyen leginkább Rossini hatását lehet észrevenni, a Nabucco sokszor követi a Mózest. De zenekari részeknél éppenséggel figyelhetett a mester a mesterre. Mindig meglep, hogy egy nagy Verdi-sláger az Aidából, a rabszolga gyerekek tánca milyen erősen emlékeztet a 88. Haydn szimfónia fináléjára. Egyszer meg kellene próbálni Haydnnal helyettesíteni. Vagy csak külön rázni egy jót Haydnre.

Különben meg mindkettő Jóska volt. 

Nyolcvanhét éves korában elhunyt Aldobolyi Nagy György, zeneszerző, szövegíró, filmzenéket és színházi zenéket írt, meg persze jó néhány nagy slágert. Ahogy az a slágerszerzőkkel megesik, az ember rácsodálkozik, jaj, ezt is ő írta? Azt is? A régi ház körült? Hát az igazán szép dal, és érdekes a hangszerelése, az a mandolinozás, amitől mégsem lesz olasz hangulata. Vagy az Ebből se lesz már szerelem, a különös harmóniáival, ami akkor azért volt érdekes, mert Zorán énekelte, ma meg azért, mert a fiatal Kalmár Magda a-a-áázott a háttérben. Plusz a dalszöveg, a nyelv változása, azt éneklik, hogy „korai volt az örömöm”, ami akkor a kapcsolat összegzése akart lenni, mai füllel meg inkább a kapcsolat felbomlásának oka.

Aldobolyi Nagy György írta azt is, hogy Köszönet mindenért, szép, és Domján Edit miatt valahogy fájó, búcsúzó dal, olyan sorral, hogy „fülemben zsibong a vér”, ami nem egy szokványos slágerszöveg. Tényleg nem az, Mészöly Dezső írta, és soha nem értettem, miért, de most megtudtam, egy Shakespeare-előadás, a Lóvá tett lovagok kísérőzenéje volt, aztán önálló életre kelt.

Köszönet mindenért. 

Tegnap Falusi Mariann énekelt a Hegedűs zsinagógában, elég szokatlan country-klezmer összeállítást, és összekötőszövegként elmondta, hogy a country él és virul, most éppen egy új kislány énekel egy új slágert, és már huszadik hete vezeti a slágerlistát vele.

És tényleg. Az új kislány Ella Langley, az új dal meg a Choosin’ Texas. Ilyen sikert még nem értek el, csak alkalmi dallal, nevezetesen az All I Want For Christmasszel, szóval az ember örül, hogy na, valami nagy dolgot hall, ha megnyomja a playt.

(A nagy dolgot most aláhúzta a helyesírás-ellenőrző, jelezve, hogy ha egybe írom, akkor mást jelent.)

Nem akarok igazságtalan lenni, de nem hallom a nagyot benne. Azért jó, meg klassz, meg Ella is jó, meg klassz, de ki hinné, hogy ennyi minden van ebben a dalban. Ennyi hét a slágerlistán. Igazából három slágerlistán, hot 100, Hot Country és Country Airplay. Megnéztem a hivatalos videóját, de valahogy túlbonyolítják, túlfilmesítették az egészet. Aztán megtaláltam ezt a koncertfelvételt, százezer ember, legalábbis ránézésre, kicsit odafigyeltem a szövegre, hogy ez a hülye pasi a régi csaját választotta, a texasit, nézem a lelkes közönséget, persze, becsaphat az operatőr és a rendező, de mintha inkább nők énekelnének lelkesen és teli torokból. Lehet, hogy a Choosin’ Texasból valami elhagyott nők indulója lett?  

Nem csodálatos?

Tudjuk, meg mondják is, hogy a késői Beethoven-vonósnégyesek a kamarazene, vagy általában a zene csúcsai, és tényleg. Na de a koraiak!

Azok is. Itt van például a B-dúr, az utolsó az opus 18 sorozatból, annak is az utolsó tétele. Furcsa módon külön címe van, La Malinconia, mélabú, vagy búskomorság. De hát pont az a lényege, hogy nem az. Bármilyen földhözragadt dolog a zenét szavakra fordítani, ez a tétel nagyon adja magát. Lassan és búbánatosan kezdődik el, és amikor egy pillanatra, megáll – váratlanul és előkészítetlenül bejön egy táncoló, kapaszkodó dallam. Fireg-forog, kapaszkodik, de amikor megáll, visszajön az eredeti, csak már nem tud olyan sokáig megmaradni, megint elfireg és elforog, aztán visszajön, de már hiába. Azért is erős maradok, bánat, bánat, de nehéz vagy, nem is cipellek tovább magammal, pricc, pracc, pucc. Persze, Beethoven-szinten. Mintha létezne ilyen, sikeres harc a bipoláris depresszió ellen, nahát, tényleg megnyerhető ez a meccs. Csak Beethovent kell hozzá hallgatni.