
Fischer Iván Mahler 3. szimfóniájának második tételét olyan karmesteri pálcával vezényelte, amelynek a végére egy rózsát szerkesztettek. Az üzenet ugyan szép és követhető, a tételnek programja is van, ha az programként elfogadható, hogy „Amit a mezei virágok mondanak nekem”, mégis, mégis. Pont olyan rossz ötlet, mint amikor Szabó István filmjében a karmesteri pálca kivirágzik a Tannhäuser fináléja alatt. Az érzelmileg felfokozott zenét a látvány eltereli a giccs felé. Mi lesz az utolsó tételkor, amelynek az a címe„ „Amit a szeretet mond nekem”? Szívecske a pálca végén?
Nemcsak ezért rossz az ötlet, hanem mert a látvány a végén mégis olyan lesz, mintha a karmester egy kisebb WC-kefével irányítaná a zenekart. De hát ez koncert, az ember megteheti azt, amit a filmnél aligha: becsukott szemmel is örülhet a műnek.
Van minek. Tényleg, nagyon komolyan van elvégezve a munka, szépségesen szól a zenekar, még szépségesebb a postakürt-szóló a színfalak mögül, fel van építve az egész óriási mű. Mintha kicsit másképp volna fölépítve, én legalábbis úgy emlékszem a régi fesztiválzenekari előadásokra, hogy a kórus után az utolsó tétel valahogy megindul, csoda a mennyország, de a földi világ is csoda, és egyelőre itt van dolgunk. Most meg nem kapja meg a zene az induló lendületet, a finálé mintha az origótól kezdődne, újra kell indulni, hogy odajussunk, ahová menni akartunk. Nem tudom, jelent-e ez valamit. Ami régebben logikus volt, az ma csakazértis? Egyre nehezebb a szeretet? Egyre nehezebb, de mégis törekedj, hallgató, örülj, szeress, élj?
Örülök.








