Elég sokáig nem értettem, hogy Terence Hill miért van minden filmjében karamellszínűre festve, bőrre-hajra egyaránt, aztán egy nap leesett: a szeme miatt. Hogy jobban érvényesüljön a kék a kiegészítő szín mellett.

Az eglsz onnét jutott eszembe, hogy mostanában jézusos filmeket nézek, Zeffirellit meg a rlgui hollywoodiakat, Cecile B. DeMille-től a Királyok királyát, és a minden szempontból kolosszális Türelmetlenéget 1916-ból. Közel három óra, az ember elképzelni sem tudta, hogy ilyen méretű diszleteket építettek már akkor, és a díszletekben időnként háromezer statiszta sétafikált. De a lényeg megint csak a szem, Jézusnak is következetesen kék szeme van ezekben a filmekben, mintha ez a szemszín valami különleges szellemiséggel járna együtt.

Ha jól emlékszem, a Bartók-centenárium idején kellett ifjabb Bartók Bélának tisztáznia a tényeket: édesapja szeméről mindenki megemlékezett, aki találkozott vele, ennek ellenére a szem barna színű volt, és nem kék. De messzire jutottunk Terence Hilltől.  

Az éjszakát Kali Malone-nal töltöttem, ez persze túlzás, de hat percet belőle tényleg, meghallgattam egy új darabját, az a címe, hogy Heavy with Fruit. (Gyümölccsel nehéz?). Kali Malone harminckét éves zeneszerző, eleinte elektroakusztikus műveket írt, aztán beleszeretett az orgonába, és most inkább erre a hangszerre készülnek az új darabok. Meg csellóra, az biztos. Persze, az orgona a lényeg, ezek a mind hosszabban kitartott akkordok, az orgona lelketlensége az emberi hanghoz képest, vagyis, hogy nem fogy el a levegője. Ami azt illeti, nem is akármelyik orgonáról van szó, ez a Tamás templomé Lipcsében, valaha egy elég híres zeneszerző nyomogatta itt a billentyűket és pedálokat.

A profán emberben ilyenkor ébred valami tiltakozás, hogy hiszen meg sem ismerném az orgonát, ha nem mondják, akkor ez most zenei szempontból fontos vagy sem? Vagy ha mondják, akkor az zenei szempontból fontos vagy sem? Vagy már megint ott vagyunk, ahol mostanában egyre többször: miért volna fontos a zenei szempont?  

Tegnap végre láttam játszani Fenyő Noah-t, becserélték a Fradi ellen. Először a Frankfurt környékén élő rokonoktól hallottam róla, hogy az Eintracht ifi csapatának magyar a kapitánya, és az apja meg az anyja is muzsikus. Viszonylag hamar leesett a tantusz, és amikor a Müpában összefutottam Fenyő Gáborral, aki a MÁV Szimfonikusoknál volt ütőhangszeres, majd zenekari igazgató, rákérdeztem.  Tényleg az ő unokája, vagyis a népszerű és nagyszerű csellista, Fenyő László fia. Most éppen kölcsönadta a Frankfurt az Újpestnek, azóta véglegesítették is a kölcsönt.

Csak a meccs végére cserélték be, és csak fél szemmel követtem az eseményeket, de tíz perc alatt is egyszer úgy felrúgták szegény Noah-t, hogy hatot bucskázott. Remélem, nem bánta meg, hogy nem a szülői-nagyszülői pályán maradt.

De mi a folytatás? Várdai Istvánról kiderül, hogy karatézik? Perényi Miklós – na őt tényleg nem tudom elképzelni mezben.

Személyesen nyilván nem ismerték egymást, volt köztük négy év, hogy még egy időben sem lehessenek a Földön, és voltaképpen egyáltalán nem tudom, hogy Haydn mennyire lehetett tananyag Itáliában, amikor Verdi még mások útmutatására szorult. Az ember azt képzeli, hogy ezek az olaszok egymást figyelték, Verdinél egyértelműen és könnyen leginkább Rossini hatását lehet észrevenni, a Nabucco sokszor követi a Mózest. De zenekari részeknél éppenséggel figyelhetett a mester a mesterre. Mindig meglep, hogy egy nagy Verdi-sláger az Aidából, a rabszolga gyerekek tánca milyen erősen emlékeztet a 88. Haydn szimfónia fináléjára. Egyszer meg kellene próbálni Haydnnal helyettesíteni. Vagy csak külön rázni egy jót Haydnre.

Különben meg mindkettő Jóska volt. 

Nyolcvanhét éves korában elhunyt Aldobolyi Nagy György, zeneszerző, szövegíró, filmzenéket és színházi zenéket írt, meg persze jó néhány nagy slágert. Ahogy az a slágerszerzőkkel megesik, az ember rácsodálkozik, jaj, ezt is ő írta? Azt is? A régi ház körült? Hát az igazán szép dal, és érdekes a hangszerelése, az a mandolinozás, amitől mégsem lesz olasz hangulata. Vagy az Ebből se lesz már szerelem, a különös harmóniáival, ami akkor azért volt érdekes, mert Zorán énekelte, ma meg azért, mert a fiatal Kalmár Magda a-a-áázott a háttérben. Plusz a dalszöveg, a nyelv változása, azt éneklik, hogy „korai volt az örömöm”, ami akkor a kapcsolat összegzése akart lenni, mai füllel meg inkább a kapcsolat felbomlásának oka.

Aldobolyi Nagy György írta azt is, hogy Köszönet mindenért, szép, és Domján Edit miatt valahogy fájó, búcsúzó dal, olyan sorral, hogy „fülemben zsibong a vér”, ami nem egy szokványos slágerszöveg. Tényleg nem az, Mészöly Dezső írta, és soha nem értettem, miért, de most megtudtam, egy Shakespeare-előadás, a Lóvá tett lovagok kísérőzenéje volt, aztán önálló életre kelt.

Köszönet mindenért. 

Tegnap Falusi Mariann énekelt a Hegedűs zsinagógában, elég szokatlan country-klezmer összeállítást, és összekötőszövegként elmondta, hogy a country él és virul, most éppen egy új kislány énekel egy új slágert, és már huszadik hete vezeti a slágerlistát vele.

És tényleg. Az új kislány Ella Langley, az új dal meg a Choosin’ Texas. Ilyen sikert még nem értek el, csak alkalmi dallal, nevezetesen az All I Want For Christmasszel, szóval az ember örül, hogy na, valami nagy dolgot hall, ha megnyomja a playt.

(A nagy dolgot most aláhúzta a helyesírás-ellenőrző, jelezve, hogy ha egybe írom, akkor mást jelent.)

Nem akarok igazságtalan lenni, de nem hallom a nagyot benne. Azért jó, meg klassz, meg Ella is jó, meg klassz, de ki hinné, hogy ennyi minden van ebben a dalban. Ennyi hét a slágerlistán. Igazából három slágerlistán, hot 100, Hot Country és Country Airplay. Megnéztem a hivatalos videóját, de valahogy túlbonyolítják, túlfilmesítették az egészet. Aztán megtaláltam ezt a koncertfelvételt, százezer ember, legalábbis ránézésre, kicsit odafigyeltem a szövegre, hogy ez a hülye pasi a régi csaját választotta, a texasit, nézem a lelkes közönséget, persze, becsaphat az operatőr és a rendező, de mintha inkább nők énekelnének lelkesen és teli torokból. Lehet, hogy a Choosin’ Texasból valami elhagyott nők indulója lett?  

Nem csodálatos?

Tudjuk, meg mondják is, hogy a késői Beethoven-vonósnégyesek a kamarazene, vagy általában a zene csúcsai, és tényleg. Na de a koraiak!

Azok is. Itt van például a B-dúr, az utolsó az opus 18 sorozatból, annak is az utolsó tétele. Furcsa módon külön címe van, La Malinconia, mélabú, vagy búskomorság. De hát pont az a lényege, hogy nem az. Bármilyen földhözragadt dolog a zenét szavakra fordítani, ez a tétel nagyon adja magát. Lassan és búbánatosan kezdődik el, és amikor egy pillanatra, megáll – váratlanul és előkészítetlenül bejön egy táncoló, kapaszkodó dallam. Fireg-forog, kapaszkodik, de amikor megáll, visszajön az eredeti, csak már nem tud olyan sokáig megmaradni, megint elfireg és elforog, aztán visszajön, de már hiába. Azért is erős maradok, bánat, bánat, de nehéz vagy, nem is cipellek tovább magammal, pricc, pracc, pucc. Persze, Beethoven-szinten. Mintha létezne ilyen, sikeres harc a bipoláris depresszió ellen, nahát, tényleg megnyerhető ez a meccs. Csak Beethovent kell hozzá hallgatni.

Volt régebben (talán még ma is van) egy szörnyű szó: izz lap. Izzadságfogó lap. Arra való, amire gondolja az ember, bevarrták a ruha hónalji részébe, és akkor felfogta az izzadtságot, nem keletkezett nagy és szörnyű térkép a ruhán. Hogy aztán magának az izz lapnak milyen szaga volt, azt inkább nem képzelem el. A lényeg, hogy azt hinné az ember, ez valami modern találmány, aki azelőtt izzadós volt, az így járt, mindenki tudta róla, ehhez kellett valami technikai fejlődés, vagy izzadásellenes közízlés. És akkor jön a váratlan fordulat Casanovától.

Szeretne tüzet gyújtani a fogoly a sötét cellájában, hogy lásson. Tudjon olvasni, vagy éjszaka a szökést előkészíteni, olajlámpa fényénél vájni a padlót, amíg el nem jut egy emelettel lejjebb. Csakhogy a tűzgyújtás nem olyan egyszerű, nem foszforos fapálcika kérdése, hanem kell hozzá acél, kova, és hogy a kipattanó szikrát taplóra lehessen irányítani, ami majd könnyen parázslani kezd. De honnét szerez az ember taplót?

Casanovának az volt a szerencséje, hogy szép ruhát öltött, amikor börtönbe vonult. Meg az is szerencséje volt, hogy viszonylag izzadós volt, ezért megkérte a szabót, hogy a ruhája hónaljába taplót varrjon, ami felszívja az izzadságot. A harmadik szerencséje az volt, hogy a szabó ezt meg is tette, így aztán egyszerűen fölfejtette a ruhát, kivette a taplót, és már csak szikra kellett. Régen minden…

Casanovát olvasom, a Szökés az Ólombörtönbőlt, ami csak részlete az emlékiratoknak, állítólag a legérdekesebb, pedig történtek vele mindenféle dolgok. De tényleg nagyon jó az egész, izgul az ember, reménykedik, erre puff neki. De most már ott tartok, hogy nem lesz puff neki, mert már fent van a tetőn, csak le kell valahogy ereszkedni. A poént meg úgyis elárulja a cím, szóval sikerülni fog.

Nem is ez az érdekes, hanem maga Casanova, akivel könnyű rokonszenvezni, annyira mai figura, és úgy is beszél, mint aki tegnap szökött. Eljut az olvasó úgy a harmincadik oldalig, és arról van szó, hogy amikor elhurcolták, ő szépen felöltözködött, nem sejtve, hogy többet érnének a meleg holmik a csipkés frakknál, elvitték, ő lefeküdt aludni, de negyedóránként fölébredt, hogy vizelnie kell. Tudja, hogy a könyv első kiadásánál néhányan fennakadtak azon, hogy ezt elmeséli, de ha egyszer ez az igazság. Ráadásul lehet, hogy orvosilag ez érdekes lehet, ki tudják mutatni a velencei vagy egyéb doktorok a szorongás és a pisilés közti kapcsolatot. Bár ehhez nem is kell orvosnak lenni.

A mai olvasó bólint, ez lehetett akkor a határ, pisiről még lehetett beszélni, csak nem illett. Kakiról bezzeg. Erre jön az ötvenedik oldal, hogy a letartóztatás után tizenkét napig nem volt Casanovának széklete, akkor viszont egyszerre távozott a majdnem kétheti adag. Még csak nem is magyarázkodik, hogy ezt miért meséli el. Szóval pisiről meg kakiról lehet beszélni, de egyéb testnedvekről… Újabb húsz oldal, közös cellába zárják egy szerelmes ifjúval, aki elcsábította a gazdája leányát, ezért bűnhődik, egyébként megdöbbentően súlyosan, tíz évet kap. Kedves fickó is, meg tiszta is, de Casanova nem ajánlja föl neki az ágyát, mert fél, hogy a szerelmes ifjú szerelmes álmainak következménye lenne éjszaka.

Őrület. Alig várom, hogy valami legyen az orrváladékkal is, de már nincs sok hátra a könyvből.

Nem is tudtam eldönteni, hogy ez most az évad utolsó vagy az évad első koncertje, vagy a két évad közötti utolsó. Nem is tudom, van-e ennek még értelme, vége az évadoknak és a köztük lévő szünetnek, nem pihenünk nyáron sem, vagyis mi pihenünk, ők nem pihennek, a muzsikusok.

Mindenesetre ez azért valami. Az sem nagyon gyakori, hogy valaki jön, és hol harsonázik, hol énekel, de hogy ketten vannak, az már biztosan ritkaság. Még akkor is, ha Csapó Krisztián csak egy dalt énekelt, azt se élményszerűen. De a dal akkor is érdekes volt. Vagyis nem a dal, hanem a szerző, akinek nincs nálunk nagy utóélete, nyilván azért, mert Amerikában halt meg, az ötvenes években, de előtte élt Pesten is. Brodszky Miklósról van szó, aki a Be My Love-ot írta, de ezek szerint a Wonder Whyt is, a Rich Young and Pretty című film betétdalát, Oscarra is jelölték. Jó is volt.

Jó volt az egész koncert, a vendég Aubrey Logan volt, alacsony nő figyelemreméltó izomzattal, harsonával, mikrofonnal. Mindennel jól bánt, szuperül énekelt, még szuperebbül harsogott, néha megnézte az óráját, talán ő is soknak érezte a műsort, tényleg az volt, a végére kipukkant, próbáltam rájönni, miért. Valószínűleg a hang maga nem volt elég izgalmas, elég jellegzetes, de Aubrey Logan tud mindent, amit tudni lehet, vagy amivel születni kell. Szóval akár évadkezdés, akár nyárbúcsúzás, nem volt rosszul eltöltött este.