Casanovát olvasom, a Szökés az Ólombörtönbőlt, ami csak részlete az emlékiratoknak, állítólag a legérdekesebb, pedig történtek vele mindenféle dolgok. De tényleg nagyon jó az egész, izgul az ember, reménykedik, erre puff neki. De most már ott tarok, hogy nem lesz puff neki, mert már fent van a tetőn, csak le kell valahogy ereszkedni. A poént meg úgyis elárulja a cím, szóval sikerülni fog.

Nem is ez az érdekes, hanem maga Casanova, akivel könnyű rokonszenvezni, annyira mai figura, és úgy is beszél, mint aki tegnap szökött. Eljut az olvasó úgy a harmincadik oldalig, és arról van szó, hogy amikor elhurcolták, ő szépen felöltözködött, nem sejtve, hogy többet érnének a meleg holmik a csipkés frakknál, elvitték, ő lefeküdt aludni, de negyedóránként fölébredt, hogy vizelnie kell. Tudja, hogy a könyv első kiadásánál néhányan fennakadtak azon, hogy ezt elmeséli, de ha egyszer ez az igazság. Ráadásul lehet, hogy orvosilag ez érdekes lehet, ki tudják mutatni a velencei vagy egyéb doktorok a szorongás és a pisilés közti kapcsolatot. Bár ehhez nem is kell orvosnak lenni.

A mai olvasó bólint, ez lehetett akkor a határ, pisiról még lehetet beszélni, csak nem illett. Kakiról bezzeg. Erre jön az ötvenedik oldal, hogy a letartóztatás után tizenkét napig nem volt Casanovának széklete, akkor viszont egyszerre távozott a majdnem kétheti adag. Még csak nem is magyarázkodik, hogy ezt miért meséli el. Szóval pisiről meg kakiról lehet beszélni, de egyéb testnedvekről… Újabb húsz oldal, közös cellába zárják egy szerelmes ifjúval, aki elcsábította a gazdája leányát, ezért bűnhődik, egyébként megdöbbentően súlyosan, tíz évet kap. Kedves fickó is, meg tiszta is, de Casanova nem ajánlja föl neki az ágyát, mert fél, hogy a szerelmes ifjú szerelmes álmainak következménye lenne éjszaka.

Őrület. Alig várom, hogy valami legyen az orrváladékkal is, de már nincs sok hátra a könyvből.

Nem is tudtam eldönteni, hogy ez most az évad utolsó vagy az évad első koncertje, vagy a két évad közötti utolsó. Nem is tudom, van-e ennek még értelme, vége az évadoknak és a köztük lévő szünetnek, nem pihenünk nyáron sem, vagyis mi pihenünk, ők nem pihennek, a muzsikusok.

Mindenesetre ez azért valami. Az sem nagyon gyakori, hogy valaki jön, és hol harsonázik, hol énekel, de hogy ketten vannak, az már biztosan ritkaság. Még akkor is, ha Csapó Krisztián csak egy dalt énekelt, azt se élményszerűen. De a dal akkor is érdekes volt. Vagyis nem a dal, hanem a szerző, akinek nincs nálunk nagy utóélete, nyilván azért, mert Amerikában halt meg, az ötvenes években, de előtte élt Pesten is. Brodszky Miklósról van szó, aki a Be My Love-ot írta, de ezek szerint a Wonder Whyt is, a Rich Young and Pretty című film betétdalát, Oscarra is jelölték. Jó is volt.

Jó volt az egész koncert, a vendég Aubrey Logan volt, alacsony nő figyelemreméltó izomzattal, harsonával, mikrofonnal. Mindennel jól bánt, szuperül énekelt, még szuperebbül harsogott, néha megnézte az óráját, talán ő is soknak érezte a műsort, tényleg az volt, a végére kipukkant, próbáltam rájönni, miért. Valószínűleg a hang maga nem volt elég izgalmas, elég jellegzetes, de Aubrey Logan tud mindent, amit tudni lehet, vagy amivel születni kell. Szóval akár évadkezdés, akár nyárbúcsúzás, nem volt rosszul eltöltött este.  

Van az a virtuozitás, hogy ide nézzetek, mit tudok, és ez már maga az üzenet. Úgy hegedülök, ahogy senki. Aztán van az a virtuozitás, ami összedolgozik a lényeggel, ezt a darabot csak az tudja jól elhegedülni, aki iszonyatosan tud. Most akkor az Argentin történetek hová tartozik. A főszereplő úgy játszik, ahogy senki. Vagy nagyon kevesen. Guillermo Francella. Az első két szkeccsnél rá sem jöttem, hogy ez ugyanaz. A szemüveges, szakállas értelmiségi a házibuliban, meg a bajuszos, bénácska biztonsági őr. És még tizennégy figura, mindegyiknek saját története, hangja, élete van. Ha nem néznénk olyan közelről, ha a fogsora nem volna elkerülhetetlenül ugyanaz, azt hinném, tizenhat jó argentin színészt kértek föl.

És?  Mennyivel jobb így, mint tizenhat színésszel?

Tizenhat rövidfilm, darabonként pár perc, nem is értem egyébként mindegyiket, mi abban a tanulságos, hogy a sportriporter meghal, amikor a világbajnoki döntőn berúgják a tizenegyest? Mi az egészből a tanulság? Tényleg annyi, hogy Guillermo Francella azzá változik, akivé csak akar?

Mert ha nem, akkor mégis jobb forgatókönyvet kellett volna írni.

Szép kis dalokat hallgatsz, mondta Jolán néni elkínzott idegekkel, mikor már sokadszor kezdődött, hogy „És arra a képre emlékszel, drága”. Miért, mi baj van vele? Hát miket énekelnek. A nyavalyába?

Röhögtünk. Nem a nyavalyába, hanem anya hajába. Hát az öregek már csak ilyenek. Nem értenek semmit, de azért felháborodnak. Aztán egy hét múlva kezdődött az egész elölről, de már nem öregekkel, hanem az osztályban. Mit énekelnek? Hullákat nyomva a nyavalyába Georges hetykén még ott kísért?

Értem, hogy nem értitek, de ennek így mi értelme van? Nagyképűsködtem. Zsorzsettjén még ott kísért az ötvenes évek… De mi az a zsorzsett? Ja, azt én sem tudom.

Valószínűleg ez, az Apa kalapja a legtöbbet félreértett, vagyis inkább rosszul értett Bereményi-szöveg. Még most is ezerszer látom leírva, hogy „az ötvenes évek szűk levegője”. Nagyon kifejező, de Cseh Tamás azt énekli, hogy „szűrt levegője”. Azon persze lehet vitatkozni, hogy a szűrt levegő tud-e kísérteni a zsorzsetten, de számít az közkincseknél?

Meghalt Yayoi Kusama, nem is most, már hetekkel ezelőtt, de mostanra lett hír belőle. 97 éves volt, furcsa, súlyos 97 évvel a háta mögött. Volt benne minden, Japán és Amerika, siker és sikertelenség, hippiélet és műkereskedés. Sok év a pszichiátrián, mert időnként elhatalmasodott rajta a szorongás és a hallucinációk. Azt mondta talán gyerekkori traumák miatt, amelyek a szexualitást félelmetesnek láttatták vele. Úgy küzdött az ellenséggel, mint a viccbéli alkoholista, minél közelebb engedte magához, hogy kiismerje, így egy időben vattával tömött, anyagból készült falloszokat varrt, százával, ezrével, azokat erősítette mindennapi használati tárgyakra.

Nem így marad meg az emlékezetben, hanem mint a pöttyös nő, pöttyös felületeket hozott lére, annak is volt valami furcsa, hallucinogén hatása. A fehér alapon piros pöttyöket nálunk, sajnos, kisajátította a Túró Rudi, de a dísztököket és a végtelen szobát én is láttam Dallasban. Az emberek türelmesen sorban álltak, hogy bejuthassanak a múzeumban felállított fehér házikóba. Odabent félhomály, minden falon, mennyezeten tükrök, sárga alapon fekete pöttyök, tényleg varázslatos világ. Mit csinál a modern ember, amikor menekülni akar az élmény elöl? Hát persze, szelfizik.

Egy kicsit ismertem. Tényleg csak kicsit, édesanyám fogorvos, és Nádas Péter egy ideig a betege volt, járt nálunk a lakásban, hallgatta a fogorvosi várói zenét, néha megkérdezte, mi ez a mű. Dvořák f-moll románc. Így aztán édesanyám is szerepel az egyik Nádas-könyvben, nem is akármelyikben, a Saját halálban, ő a fogorvos, akinek a sárga szemébe néz, miközben egyre bizonytalanabbul érzi magát, és csak azt érzi, hogy indokolatlanul izzad. 1993 április végén kapta Nádas az infarktust, és került a klinikai halál állapotába. Az én apám május 12-én halt meg, és a lábadozó Nádas vette a fáradságot, kondoleáló levelet írt anyámnak, elmondta a saját halál közeli élményét. Hogy mi lett a levéllel, sajnos sejtelmem sincs, ahogy édesanyámat ismerem, megválaszolta, és kidobta, nincs nagy érzéke az ereklyegyűjtéshez. Nem tudom pontosan idézni a levelet, csak egy félmondatot belőle, lehet, hogy ez volt a lényege, de az is lehet, hogy nem. A félmondat pedig így hangzik: „nincs benne semmi félelmetes”.

Ő tudja.

Lassan ötven éve (negyvenkilenc) hogy elindították a két Voyager űrszondát, hogy vizsgálják meg a Naprendszer külső bolygóit, és ha már úgyis arra járnak, eredjenek tovább, bele a világűrbe, hátha valaki befogja őket, és elcsodálkozik: van élet rajtunk kívül? Az esélyek minimálisak, a számok is megdöbbentőek, itt lesz a Voyager-1 75 ezer év múlva, amott meg háromszázezer év múlva. Ha befogják, ha nem – nem mindegy?

Mindkét Voyager fedélzetén van egy-egy aranylemez, használati utasítással, hogyan is kell lejátszani. Azért megnézném a földönkívülieket, amikor forgatják a lemezt, épp olyan tanácstalanul, mint egy mai fiatal, mihez kezdjen ezzel a fekete koronggal. Az űrbe kilőtt legalább nem fekete, aranyból van. Hangok a Föld nevű bolygóról, Jimmy Carter szól, madárcsicsergés, Chuck Berry játssza a Johnny B. Goode-ot. Glenn Gould meg a C-dúr prelúdiumot és fúgát.

Éppen ezt? Pont ezt a vitatott interpretációt, amire azt mondják, túl lassú, túl staccato, efölé nem lehetne odaénekelni az Ave Mariát, így nem játssza senki, senki más, csak Glenn Gould. Vagy pont ez benne a szép, a szélsőséges individualizmus, Glenn Gould évezredekre bezárva egy űrszondába, csak megy és megy, és hasztalan várja, hogy valaki meghallgassa.

Jobb itt, a Földön.

Megnéztem a napokban a berni döntőt, illetve azt, ami megmaradt belőle, körülbelül hetven percet, nem azért, hogy búsuljak, hanem mert hallottam egy érdekes elméletet. Miért is veszítettünk. Persze, van erről egy halom érdekes elmélet, hogy a németeknek nem volt veszítenivalója, bezzeg nekünk, meg hogy a doppingszerek, akkor még nem volt ellenőrzés, de mondtak egy érdekeset is.

A cipő miatt.

1945-ben az amerikaiak elfoglalták Németország nyugati felét, és ott is maradtak. Ilyenkor szinte óhatatlan, hogy a katonák összeismerkedjenek a civil lakossággal, és arra a meglepő felfedezésre jussanak, hogy hiszen ők is emberek, ezt azonban az amerikai katonai vezetés egyáltalán nem akarta. Jó, de akkor mit csináljanak? Sportoljanak. Baseballozzanak. Felfestették a pályákat, hozattak ruhákat, labdákat, ütőket, cipőket. Fogyóeszközök, többnyire cserével pótolták őket, leszámítva a cipőket, mert azt azért (akkoriban) megérte javítani. Találtak is egy sportcipőkkel kísérletező szakembert, bizonyos Adolf Dasslert, aki vállalta a stoplis baseball-cipők javítását. Addig-addig javítgatta a cipőket, amíg meg nem világosodott: ez a stopli jó ötlet. Használhatnák a futballisták is, meg tudnak állni, el tudnak indulni, fordulékonyabbak lesznek a stopliknak köszönhetően. Így aztán gyártott egy garnitúra stoplis focicipőt, és fölajánlotta a német válogatottnak, próbáljanak meg ebben focizni. Bernben ráadásul a döntő napján esett az eső, sáros, csúszós volt a pálya, és remekül kihozta a cipők előnyeit.

Ezért néztem most a fennmaradt filmeket, hátha kiderül valami, de semmi nem bizonyos. Mintha a magyarok tényleg valami szörnyű bocskorban játszanának, de nem látni a filmfelvételeken tisztán. Mindenesetre elméletnek jó, és már megint nem tehetünk semmiről.

És mi mégis adidast hordunk?

Réti a miénk. Hozzá vagyunk szokva, hogy aki Réti József művészetére vagy csak hangjának szépségére kíváncsi, annak hozzánk kell fordulnia. Nálunk van az öröksége, a hangfelvételek, a Hungaroton-lemezek, a Magyar Rádióban készült felvételek, nagyon komoly vagy nagyon vicces dolgok, a Mozart-áriáktól vagy a János-passiótól egészen odáig, hogy „Mama, fogjál nekem békát”. Attól még Réti nemzetközileg is jegyzett énekes volt és maradt, mi sem bizonyítja jobban, mint a Krisztus az Olajfák hegyén, a Beethoven-oratórium Eterna-lemezen.

Aki nem ismerné, és sokat várna egy ilyen szép című oratóriumtól, arra alighanem csalódás vár. Legjobb pillanataiban olyan, mintha a Fidelio kimaradt része volna, egy valóban impozáns kórussal a végén. Lehet magyarázkodni miatta, hogy Beethovent igazán soha nem izgatta az emberi hang, nem a felszabadulást jelentette neki (a 9. szimfóniát leszámítva), hanem a korlátozást. Nem is nagyon tudta, ki legyen a vezetője az oratórium-kérdésben, Bach passióit biztosan nem ismerte, szerintem a kantátákat sem, nem tudta, vagy nem tetszett neki, hogy Jézust mély hangú férfiak szokták énekelni, ezért énekli az ő szövegét Réti. Beethoven maga a szöveg silányságára hivatkozott, meg hogy ez egy gyorsan összecsapott munkája, bárcsak Shakespeare vagy Schiller lett volna a librettó, azzal szívesen elvacakolt volna évekig.

Mind igaz lehet, vagy akármelyik külön-külön is, ráadásul a Krisztus az Olajfák hegyén a maga idejében sikeres darab volt. Beethovennel ez máskor is előfordult, nem azért szerették a kortársak, amiért az utókor. De azért ez a tenorJézus, meg a koloratúrázó szeráf…

Egy pillanat. Lehet, hogy nem helyes, ha koloratúrázik a szeráf, de ez a szeráf azért szuperül csilingel. Geszty Szilvia. Félig elfelejtett, félig elhallgatott szoprán, Pestről Drezdába ment ösztöndíjasnak, utána meg már hívták mindenhová. 1970-től lett nyugat-német állampolgár, énekelt, tanított, lemezeket vett föl, pompásan énekelt, pompás volt a megjelenése is. Még a neve is érdekes, hiszen eredetileg Witkowsky Ilona Mária Szilvia volt, a könnyebben kimondható nevet az első férje miatt vette föl. Aztán elváltak, az első férj újranősült, gyereke is lett, ő is Geszti, de már y nélkül, ő is Péter, szóval tényleg ő az, a mi Geszti Péterünk. Elég meglepő kapcsolódás.

Amikor a hangrögzítés behozhatatlan előnyeiről beszélt Glenn Gould, persze, nem talált jobb példát önmagánál. Vagyis annál, amikor a Wohltemperiertes Klavier első füzetét vette föl, és ott volt az a-moll fúga. Jó, bonyodalmas darab, neki persze meg sem kottyant, gyors tempóban, világos szólamvezetéssel játszotta el. Egymás után nyolcszor. Akkor most melyik változat kerüljön a lemezre? A nyolcból kettőt talált a legjobbnak, a hatodik és a nyolcadik felvételt. Tényleg jó, még neki is jó, de valahogy mindkettő monoton. Az ember azt hinné, hogy hát ez már műfajilag ilyen, a fúga időnként monoton tud lenni, de ő nem nyugodott ebbe bele. Rájött, hogy bár a két felvétel karakterben elég különböző, de a tempója körülbelül azonos, így aztán arra jutott, hogy elkezdi a hatodik változattal, amely inkább méltóságteljes volt, menet közben átvált a nyolcadikra, amely inkább vidám, végül visszatér a méltóságoshoz, hogy oda jussunk, ahonnét indultunk, közben mégis bejárjunk egy nagy utat. Mint amikor a Gazdálkodj okosanban visszatérünk a kiindulási mezőre, de már sokkal tapasztaltabban. (Ezt nem ő mondta így.)

Tényleg meggyőző. Csak azt nem értem, hogy ezt nem lehetett volna eleve így játszani? Tényleg a hangfelvétel kell hozzá, hogy az ember magát hallgatva kialakíthassa a saját interpretációját? Vagy csak akkor jön rá, mit is akart mondani, ha már kimondta?