Nekem a H betű az, ami másoknak a B. A legnagyobb zeneszerzők nevének kezdőbetűje. Ami másnak Bach, Bartók, Brahms, Berlioz, Beethoven, az nekem Haydn és Händel. És nem szűnő bizalom Hindemith művészete iránt, akit egyáltalán nem ismerek jól, de mindig nyílt szívvel várom a vele való találkozást. Itt van például ez a vinyl, nemrégen vettem, ha jól emlékszem, kétszáz forintért, pedig alig használt, na jó, ki használja agyon a Hindemith-lemezeit?

De valami nem stimmel vele. Ez nem Hindemith.

Tényleg nem az, nem néztem meg rendesen a borítót, a darab címe Mysterious Mountain, a szerző Hovhaness. Alan Hovhaness. Amerikai örmény komponista, az eredeti neve Chakmakjian volt, de megunta, hogy mindenki rosszul mondja ki, és Hovhaness lett. Megszállott és rendíthetetlen komponista volt. időnként megsemmisítette a korábbi műveit, de így is maradt utána hetven szimfónia. A Mysterious Mountain a második, és messze a legsikeresebb, Leopold Stokowski is játszotta, a lemezen pedig Reiner Frigyes vezényli a Chicago Symphonyt, szóval sokkal több aligha lehet benne.

Mai füllel hallgatva mintha Hovhaness megelőzte volna korát, amolyan meditatív muzsika, vagy filmzene, nem csúnya, de alig veszi az ember észre, hogy szól valami. 1955-ben volt a darab bemutatója, és ha jól is indult, mára már kevesen emlegetik – van ilyen. Azt sem érzem, hogy méltatlanul elfeledett darab volna, 1955-ben még friss volt, az ember nem tudta, merre megy tovább a szimfonikus zene, de mintha Hovhaness nem tévedett volna olyan rettentő nagyot. Hogy mekkorát, az számomra csak akkor derült ki, mikor megfordítottam a lemezt, a másik oldalon Stravinsky van, A tündér csókja. Mintha hirtelen kisütött volna a nap, mintha sűrű, nedves, miazmás levegő után megérkeztünk volna a felhők és ködök fölé.

Ami másnak a B betű, az nekem az S, Stravinsky, Schönberg, Sweelink.

Rajna Martin a minapi koncertjét Herbert Blomstedt emlékének ajánlotta, és mikor ezt bejelentette, úgy mondta ki az elhunyt karmester nevét, ahogy mindannyian mondani szoktuk, körülbelül a leírt betűknek megfelelően. De erről eszembe jutott, hogy a svéd ismerősök ezt a nevet máshogy mondják, körülbelül úgy, hogy herbert blumsztet. Ha még hozzávesszük, hogy Blomstedt Amerikában született, akkor úgy is helyesen mondhatnánk, hogy hörbört blamszted, szóval megint van egy Leonard Bernstein jelenségünk: mindenféleképpen mondhatjuk, lényeg, hogy rá gondoljunk.

Rá gondolok. Talán mert sokáig gondoltam tévesen rá, mint rendes, becsületes és érdektelen kapellmeisterre, pedig legkésőbb a Bartók-lemezénél rá kellett volna jönni, hogy a visszafogottság és az alázat nem jelent feltétlenül unalmat. Mondjuk úgy: az a világ, amelyben felnőtt, amelyben felnőtt volt, nem kedvezett neki, de eljöttek a kilencvenes évei, és a világ rájött, hogy mekkora kincs a művészete. Talán ez a tény megvilágítja, ki is volt Herbert Blomstedt: ádventistaként nem vállalt péntek este és szombaton próbát, mert ilyenkor nem volt szabad dolgoznia. De koncertet szombatonként vállalt. Mert az nem munka.  

Nagyon szép koncertet adott Rajna Martin a Luxemburgi Filharmonikus Zenekar élén, szépet és változatosat, a koncert egészét Herbert Blomstedt, a ráadás Egmont-nyitányt 1956 áldozati emlékének ajánlva. Debussy, mint a finom tollpihe, Prokofjev határozottan, lendületesen, ritmikusan, hogy azt érezte az ember, ehhez tényleg nem kellenek táncosok, minden benne van a zenében. Közte meg…

Közte meg Bartók, 3. zongoraverseny, Kirill Gerstein szólójával. Se lelke nincs, se nem zongorázik jól. Tulajdonképpen bátor dolog így eljátszani a művet, nem érint meg, nem tudok mit kezdeni vele, de mire jó ez a bátorság? Főleg itt. Főleg most. Holnap lesz tíz éve, hogy meghalt Kocsis Zoltán, szerencsések vagyunk, hogy hallhattuk a 3. zongoraversenyt vele, tudjuk, hogy mennyire nem helytálló, amit mondani szokás róla, hogy ez afféle hölgykoncert, Bartók halál előtti ajándéka Pásztory Dittának, ezt szeretni fogják az emberek, ha ezt játszod, lesz miből megélned. Tényszerűen ez igaz, műszerűen nem, mert szépség és tragédia, borzongás, félelem, csontzene és feloldás.

Sajnos Kirill Gersteint elfelejtették erről értesíteni. Maradt a könnyített változatnál, ebbe nem kell belehalni.

Tényleg nem kell. De akkor nem is kell játszani.

Holnaptól moziban az új Értelem és érzelem, nem mintha bármi baj lenne a régivel, csak hát elmúlt harminc év. Az ember a régit úgy nézi, hogy jaj, milyen fiatalok voltak, illetve, hogy Kate Winslet jaj, már akkor sem látszott fiatalnak, úgy látszik, ő öregen született. Ezért kapott Emma Thompson Oscart, de nem mint színésznő, hanem mint forgatókönyvíró, jelezve, hogy nem nagyon kell neki eljátszania az okos lányt – az is volt. Most is az, csak nem lány.

Minden emberöltő megérdemli a maga Értelem és érzelem moziváltozatát, és remélhetőleg érdeklődés is lesz rá, és megérjük a következőt is. Az arra következőt már nehezebb garantálni.

A lényeg azonban a mostani, hogy nem sztárokkal dolgozik, hanem csöndesebb színésznőkkel, akik pompásan feloldódnak a szerepben, egyszerre régi és mai arcok, harsányabban viccesek, mint a régebbiek. És a férfiak? George MacKay olyan kétségbeesetten tud nézni a National Galleryben, hogy én azért a két percért sem sajnálnék két órát, de a két óra csupa ilyen két percből áll.

Női film, hogy valami kevéssé meglepőt mondjak, ahogy a stáblistát olvasom, az alkotók között mintha csak nő volna, leszámítva a zeneszerzőt és az operatőrt. Mit keres a nézőtéren a férfiember? Nem tudom, de önmagát találja, önmaga égi mását, akit szeretnek a nők, és meg akarják szerezni férjnek, és aki nem mérhetetlenül idétlen balfácán, hanem igazi, érzelmekkel küszködő ezredes, csöndes és mély, és mégis fölfedezik a nagyszerűségét, csak be kell sétálnia a boldogság kapuján.

Még több ilyet.

Picasso – Bacon kiállítás van Bécsben, az Albertinában, és az ember felkészül a kegyetlen valóságra. Persze, Picasso megítélése sokat változott, még mindig változik, de azért egy közös kiállítás vele... Nem az lesz, mint a híres és vicces fényképen, ahol a ruhátlan és a felöltözött Maya van egymás mellett, a ruhásat senki nem nézi, a meztelen előtt meg sorban állnak? Picasso lesz a meztelen.

Végül is mindenki előtt sorban kellett állni, egy ifjú nem is állt, hanem ült, és Bacon pápa-portréját másolta. A legtöbben pedig egy Baconhöz tartozó feliratra voltak kíváncsiak. A képen két pucér férfi gyömöszöli egymást az ágyon, azt is lehet tudni, ki a két férfi: az egyik Francis Bacon, a másik egy bizonyos Peter Lacy. Hát jó, jó, de ilyet egyáltalán lehetett? Peter Lacy 1962-ben halt meg, a homoszexualitást pedig csak 1967-ben dekriminalizálták Angliában. Mi ez? Önfeljelentés?

Nyilván az. De ravaszul. Mikor Bacont megtámadták, hogy miket fest, csak kacagott a támadók műveletlenségén. Hiszen ez csak egy kocka, Eadweard Muybridge birkózókat ábrázoló fényképsorozatából. A 19. századból. Tessék felkészülni, homofóbok.

Azt azért szokni kell, hogy az ember jó barátjának a fényképe kint van a bécsi operaház falán. Persze, ez digitális faliújság, szereposztással és a szereplők képével, de az egyik ő, Kálmán Péter, Sulpice-t énekli Az ezred lányából. Emlékszem: régestelen régen a svájci Bielben egy gimnáziumi díszteremben előadott Carmina burana után két gimnazista lány megvárta a művészt, és aláírást kért tőle, és azt gondoltam, hogy lám, elkezdődött. Azután hosszú éveken át úgy tűnt, hogy tán mégsem kezdődött el, vagy el sem kezdődik, de most itt bravózza Kálmán Pétert a wiener közönség, megvárják a művészbejárónál, mellé állnak közös fényképre. Tényleg elkezdődött.

És úgy szeretik, hogy azért az előadásnak van egy fantasztikus férfi főszerelője, Xabier Anduaga. Külsőre a fiatal José Carreras, de a magasságai! A testmagassága is, de a kilenc magas C, amit pompásan elfúj a megfelelő pillanatban, mit elfúj, tartja, tartja, a közönség ájuldozik, és minden oka megvan rá.

31 éves Xabier Anduaga, már minden fontos helyen énekelt, remélem, valaki szervezkedik, hogy Budapestre is eljöjjön.  

Ifjan egyáltalán nem értettem, hogy miért panaszkodnak a muzsikusok a városi zaj ellen. Persze, hogy zaj van, azért város, autók vannak, és autókat kell túlszirénázni, ez az élet. Végül is a szimfonikus zenekar sem valami halk dolog, száz hangszer már komoly ricsajt csinál, ha akar.

Aztán peregnek az évek, és most ott tartok, hogy ha összeszámolom, kik az emberiség ismeretlen, de közös ellenségei, csupa zajkeltő feltaláló jut az eszembe. A lombfúvó feltalálója, aki kieszelte, hogy a leveleket minden értelmes ok nélkül lehet fújdogálni egyik sarokból a másikba. Nem lesznek ettől kevesebben, és ha jön egy szellő, akkor lehet elölről kezdeni, de addig is szabad brummogtatni a gép motorját. Aztán aki kitalálta, hogy a fiatalok átalvető szerűen a nyakukba akaszthatnak egy hangszórót, amit a telefonjukhoz csatlakoztatnak, és akkor úgy sétálgathatnak az utcán, hogy közben nem kell beszélgetni. Mert nem is lehet. Szerencsére ez mintha kezdene kimenni a divatból.

Nem úgy a gurulós bőrönd, ami csatát vagy háborút nyert. Mindenki azzal utazik, mindenki vonszolja maga után a kockakövön, vagy bármi más kövön, és a legtöbb dobog, susog, zizeg, súrlódik, zötyög.

Miért nem költözöl el, ha ennyire zavar? De hogy költöznék el a szimfonikus zenekarok közeléből?

Meghalt a napokban Stephen Kovacevich, a többnevű ember. Úgy értve, hogy amikor először hallottam őt, még Stephen Bishop-Kovacevichnek hívták, mikor másodjára, már Stephen Kovacevich lett. Nem tudom, volt-e közben Stephen Bishop is. Általában véve nem nagyon taktikus dolog egy előadóművésztől, ha változtat a nevén, és nem a pálya legelején teszi, de neki különösebben nem ártott. Nincs a névváltoztatás körül semmi titokzatos, Kovacevich volt a vér szerinti apja, de a szülők hamar elváltak, és az anyja hozzáment Bishophoz. Mindkét apa nevét viselni nagyon tisztességes, de a név így talán túl hosszú volt, és végül is sok Steven Kovacevich nevű zongorista sem szaladgált a világban, nem keverték össze senkivel.

Amerikai születésű, de Londonban élt, tanulni jött át, és elindult a karrierje, többször járt Budapesten is. Lemezen elég jól dokumentált művész. Amikor azt kérdezték tőle, mi az, amire büszke, azt mondta, a Brahms 2. zongoraversenyre és a Bartók 2.-ra, mindkettőt Colin Davis vezényli.

Bartók 2.? Nem érdektelen felvétel, de nekem semmi bartóki nincs benne, pörgeti, de az egész úgy szól, mintha Prokofjev volna, inkább azt tanulja meg az ember, hogyan hallják, hogyan érzékelik és értik Bartókot azok, akik nem magyarok. Tulajdonképpen megkönnyebbülés, hogy úgy is van értelme, szerethető, büszke is lehet rá az előadó.

Hát ez mellé ment. Nem is kellett elhajolni előle, egyszerűen elszállt az űrbe.

Talán reménykedni sem kellett volna olyan darabban, aminek az a címe, hogy A világtörténelem legjobb színdarabja, nyilván poén, mint a világ legjobb vicce a Monty Pythonnál, amit nem lehet továbbadni, mert mindenki belehal a nevetésbe.

Itt erről szó sincs. Vannak azért poénok, vihi-vihi, de ehhez Szinetár Dórának nincs különösebb érzéke, mármint az elmondásukhoz, nem nagyon nevet a nézőtér. Megjegyzem, ez csak a főpróba volt a Centrál Színházban, mindenki lenyugodhat a bemutatóra. Hogy akkor mennyivel lesz jobb, nem tudom.

Mert most csak ez van: kardigános nő mesél, hogy megállt az idő (az égen néma állócsillagok), kardigános bölcsességek szólnak életről és világról, magányos emberekről, akik megtalálják egymást, ha szerencsés módon egymással szemben laknak Manchesterben, a Preston Roadon. És ennyi. Rendezői ötletként megkapjuk, hogy a felidézett szereplőket különböző cipők és papucsok képviselik, ezeket le is adják a nézőknek, akik nem tudják, mit kezdjenek a kezükbe nyomott lábbelikkel. Azt hiszem, ez még az eredeti produkcióból van, őket tessék szidni. Amúgy illusztratív színház, ha azt mondják, besötétedett, akkor besötétedik, ha a szomszéd gyerekek csúnyán beszélnek, akkor csúnyán beszélnek.

A munka benne van, megtanulni egy másfél órás monológot mégis feladat. Elmondani, az már nem feladat, hanem tehetség. Volna. A végén egyetlen súlyos és égető kérdés maradt bennem: vajon miért írják a színlapon a világtörténelem szót nagy kezdőbetűvel?

Valamilyen Gauguin művészetébe beavató képeskönyvben láttam ezt a kettős portrét, kettős portré két festő által, Pissarro lerajzolta Gauguint, Gauguin pedig Pissarrót. Akkor jöttem rá, milyen hülyeség a Maugham regény, Az ördög sarkantyúja. Már úgy értem, hogy olyan azért nincs, hogy az embert nem érdekli semmi, nincs is benne semmiféle tehetségre utaló jel, aztán egyszerre nagyot álmodik, és elkezd remekműveket létrehozni. Mert az ördög sarkantyúzza, legalábbis a magyar fordításban.

Inkább ez lehet, hogy van ez a nyugtalan kéz szindróma, Gauguin mintha folyton csinálna valamit, farag, mintáz, rajzol, amíg nem bírja tovább, és főállásban rajzol, fest, nyugtalankodik. Nyilván Maugham nem ezt akarta megírni, inkább valami elképzelt zseni elképzelt életrajzát, de a valóság igazibb.

Nem is ez az érdekes, hanem a mű, amit valaha az albumban láttam és csodáltam. Most meg itt lóg a Szépművészetiben, február végéig.