Azt írja a könyvem, a Vadgesztenye című, hogy az egyik főhős az egyik főhősnővel úgy talált egymásra, hogy közben a rádióban a Where or Whent énekelte Peggy Lee. És az a csodálatos klarinétszóló, amit a dalt kísérő Glenn Miller játszott…

Kicsoda? Glenn Miller? Klarinéton?? De hát ő harsonázott. Meghallgattam a dalt, és harsonaszólóval kezdődik, amit azonban hamar átvesz a klarinét. Az a klarinét, Benny Goodman hangszere, mert hát ő szerződtette Peggy Lee-t a negyvenes évek elején, nekik voltak közös lemezeik. Lehet tudni a felvétel helyét és idejét, New York, 1941 december 24. Valamiért azt találták ki, hogy egyetlen mikrofont használnak, ami a szextett fölött volt, és aki szólózott, annak föl kellett másznia valami ládák tetejére, hogy közelebb legyen hozzá. Aztán ott finoman, csöndesen, lazán és emlékezőn borongani, hogy mintha már láttuk volna egymást, de nem tudom, hol és mikor.

Szóval az Benny Goodman, nem Glenn Miller. Vagy ha ragaszkodunk a harsonaszólóhoz, akkor a Goodman-együttes harsonása, Lou McGarity, de hát ő nem olyan ismert név, és nem viselt szemüveget, ellentétben Glenn Millerrel és Benny Goodmannel.

Nem nagy ügy, persze, hogy nem az, de azért kíváncsi vagyok, hogy a Vadgesztenye (Buckeye) azóta is így jelenik meg a világban, így maradt a fordításokban, és, ha lesznek, vajon majd az új kiadásokban is?

Évek óta foglalkoztat, hogy vajon ez mi a bánat lehet. Olyan, mint egy nagy kukac, de nem mozdul, olyan, mint egy kis adag kaka, de homokból van. A tengerparton látható, leginkább akkor, ha visszahúzódik a víz, de nem látom, hogy miből jön ki. Vagy mi az egyáltalán.

Olyan probléma, amit az ember mindig elfelejt megoldani, hiszen eljön a víz mellől, és többet nem gondol rá. Meg egyébként is, ha nincs tengerünk, nincsenek szavaink, vagy legalábbis nincsenek jó szavaink a tengeri jelenségekre, én mindig visszautasítom magamban, hogy az oratát aranydurbincsnak hívjam, mert oratát enni olyan nagyvilági, vagy világpolgár dolog, de durbincsot…

A partra visszatérve: most kivártam, amíg egy ilyen, jóindulattal spagettiszerű dolog elkezd előjönni a föld alól. Na, mindjárt jön a gazdája is, maga előtt küldi a kivájt homokot, aztán kijön a homokból. De nem jött. És végre nem felejtettem el otthon utánakérdezni, miről van szó.

Arenicola. Ez a latin neve, a magyar valószínűleg homokféreg. De az nem az, ami látszik belőle. Ami látszik, az mégis a kaki, csak ez egy szerencsés állat, gusztusosat kakil. Úgy értem: ez tiszta homok. Még annál is tisztább, mint a környezete, mert a homokféreg így él. A föld alatt megeszi a homokot, kinyeri belőle a felhasználható mikroorganizmusokat, és kinyomja a tiszta végterméket. Bele lehet lépni, meg lehet fogni, el lehet dobálni. Az egészben az az érdekes, hogy ez a kukacvégtermék maga is olyan, mint a kukac. Kicsit nagyobb, kicsit rendezettebb, de az a forma. Mintha a homokféreg ugyanazzal foglalkozna, mint egy portrészobrász, maradandóbb anyagból elkészíti önmaga égi mását. 

A szépmesterségek kezdete. 

Rejtély, miért gyilkolják a Diggert, és gyilkolták már a megjelenés előtt, hogy mekkora bukás lesz. Tényleg. Bemutató hétvégéjén lézengünk az Uránia kisebbik termében, mindegy, azért nézzük meg. Nem a Hetedik pecsét, de teljesen normális film, van mondanivalója, látványvilága, sztár főhőse, bár éppen antisztárrá van átdolgozva a feje meg a teste, pici és poci, de még ez is üdítőbb, mint amikor fordított a helyzet, és csupa törpét tesznek mellé, hogy óriásnak látszódjék. És film, nem is lehet elmesélni róla semmit, mert elront az ember fontos meglepetéseket.  És olyan a vége, hogy utána az ember idegesen megy ki az utcára, vajon ott mit talál.

Ennek ellenére csak rossz kritikát olvastam róla, vagy a filmről, vagy csak mint üzleti vállalkozásról, ennyit kellene behoznia, de áh, sose fogja. És biztosan így is lesz. Talán tesztel minket a mozis sajtó, hiszünk-e még neki.

Én már régen nem.

Halványan, vagy nem is annyira halványan az az érzésem, hogy azért játsszák a Centrál Színházban a Furcsa párt, hogy eljátszhassák Az ötödik lépést. Azért megy a nagyszínpadon egy sikerdarab, sikerszínészekkel, hogy mehessen a kisszínpadon egy nem annyira sikerdarab, bár szintén sikerszínészekkel. Ez egy magánszínház, meg kell szenvednie, ha önmaga akar lenni. Ideális esetben a néző nem érzi a szenvedést, félholtra neveti magát a Furcsa páron, aztán félholt testét átvonszolja Az ötödik lépésre, és egészen holtan távozik.

Ha így van, kicsit könnyebb szívvel teszem túl magam a Furcsa pár nem egészen indokolt kalandján, hogy átélhessem az Anonim Alkoholisták lépcsőfokait. Igaz, ami igaz, nem akkora bukta az egyik, amekkora siker várható a másikon, de ez nyilván még a jövő gondja. Két hete volt az egyik bemutató, ma este van a másik.

De ez olyan jószándékú darab, ez is két emberről szól, ebben is csúnyán beszélnek, de ez csak egy felvonás. Vérre menő dolog, az egyik alkoholbetegségből gyógyulni vágyó fiatal és Vecsei, a másik középkorú és Marton Róbert. A szerző David Ireland, feltételezem, hogy ez művésznév, nálunk sem hívnak senkit Magyarország Tibornak, ámbár ki tudja. Ireland nem kezdő, de kényszerből színdarabíró, nem volt elég munkája színészként, valamit kezdeni kellett a szabadidejével. És bejött. Az ötödik lépésre rápihent, évekig nem írt darabot, hogy aztán jöjjön ezzel. Ügyes, jó, néha vicces, néha komoly. Fölállít csapdákat, amelyekbe aztán nem lép bele, amikor a néző sejteni véli, hogy mi fog történni, mi tartja össze a színpadon ezt a két embert, mindig kiderül, hogy szó sincs róla. Mintha még az is az előadás erénye lenne, ami máskor a hibája lenne. Kétféleképpen játszanak, Vecsei H. Miklós a motyogós színészetet képviseli, Marton Róbert az emelt szintű színpadi beszédet.

Egyáltalán: ez két ember? Veszekednek, verekednek, vitatkoznak, de az életük voltaképpen egy testbe is beleférne. Tényleg furcsábbak a furcsa párnál is.

Pont így történt, ahogy mesélem. És ezt nem azért mondom, mert annyira különleges dolog történt velem, hanem mert az egész annyira hétköznapi, rutinszerű, nincs benne semmi különös. Pakolok a bevásárlókocsiból az autóba Itália kék ege alatt, amikor valaki elhajt előttem, és boldogan integet. Mit akarhat?

Nem ismerem meg?

Nem.

Nem emlékszem rá? Igazán furcsa.

Odamegyek hozzá. Középkorú férfi, szürke nadrág, hosszú ujjú, fehér ing, szemüveg. Életemben nem láttam.

Kizárt dolog, hogy ismernénk egymást. Én magyar vagyok, nem itt élek.

Csóválja a fejét, de közben a kocsi mellől előjön az egyik kiskutyám, kisétál az autók közé. Bocsánat, signore, helyzet van, viszlát, minden jót. Gyere Nusikám, azonnal szállj vissza.

Én is visszaszállok. Nahát, mik vannak. De persze egy idő után rájövök, hogy valami nem stimmel. Miért volt nyitva a kocsi ajtaja? Jaaa. Ez egy trükk, odébb hívni a pakolókat, és amíg az tisztázza a félreértést, elvinni az anyósülésre tett táskát, pénztárcát, akármit. Csak hát pechük volt, mert nem volt táska az ülésen, viszont volt két kutya a kocsiban, akik nem jeleztek, de börtönéből szabadult sas lelkük mégis akadálynak bizonyult.

Az ember persze nem örül, hogy nemcsak balfácán, de ez annyira látszik is rajta, hogy rögtön meglátják benne a lehetséges áldozatot. Ezt „a kutya az ember legjobb barátja” dolgot is azok találták ki, akiket néhányszor már átvertek a történelem során. Teszek ezentúl egy husángot a kocsiba, és csak szólítson meg valaki, már verem is be a szélvédőjét. De mi lesz így a rengeteg régi olasz barátommal, akik meglátnak egy parkolóban, és boldogan integetnek?

Véletlenül úgy ültem le a Scrovegni kápolna várakozói közé, hogy elsőként engedtek be a terembe. Vagyis volt körülbelül egy vagy két másodperc, amikor eldönthettem, hogy belépve jobbra nézek, és akkor egy pillanatra enyém az egész kápolna, üresen, már úgy értem, a többi szájtáti nélkül, vagy balra nézek, és akkor enyém Enrico degli Scrovegni sírja.

Balra néztem.

Ki is ez a manus? Nem ő a főuzsorás, nem az ő lelkét kellett megmenteni a kápolnával, hanem az apjáét, de aztán átvette a családi bizniszt, ő tartja a freskón kezében a kápolnát, és ő ajánlja azt föl Szűz Máriának, aki köszönettel elfogadja. Az ember elnézegeti a rovátkolt arcú Enricót, neki sem lehetett könnyű az élete. Nem is volt, végül is nem a nyerő oldalt választotta Padova történelmében, ezért menekülnie kellett. Hová máshová: Velencébe. Próbált visszatérni, de nem sikerült, végül idegenben halt meg, ha jól emlékszem, Muranóban. A jólelkű padovaiak azt azért megengedték, hogy a kápolnába temessék el, Giovanni Pisano faragta a sírkövet. Azt persze nem tudom, hogy mennyivel korábban találkoztak, mennyire hitelesek ezek a ráncok és barázdák, mert amikor még csak felajánlotta a kápolnát a freskón, korántsem volt ennyire megviselődve.

Uzsorás vagy sem: adósai vagyunk.

Negyedóra? Nyilván semmire nem elég, hiszen hány képről is van szó? Leszámítva a szemmagasságban lévő hét főbűnt és hét erényt, leszámítva a teljes falat borító Utolsó ítéletet, ami önmagában is rengeteg, nem is érti az ember a felét, ott van például egy meztelen pápa, aki ülve áldoztat valakit, még mindig marad harmincnégy jelenet. Három sorban, egymás fölött.

Tessék választani. De mi között? Nézzek meg alaposabban, mondjuk hatot, tizet? Jaj, de kár, hogy nem hoztam gukkert. Vagy épp ellenkezőleg, semmit sem kell nézni, csak átélni a teret, a színeket, mintha absztrakt képek vennének körül? Mert az alapelméket, hogy ez volna a szegények vagy az írástudatlanok Bibliája, itt biztosan nem állja meg a helyét. Szegények ide szerintem be sem jöhettek, és vagy sasszemű volt akkoriban mindenki, vagy épp úgy pislogtak, mint én a felső sorokra: kik ezek, és mit csinálnak?

Nem is meglepetés, hogy mennyivel kevésbé ismerem a felső sor jeleneteit, mint a többit. Mária élete, attól kezdve, hogy Joachimot kiűzik a templomból, mert nincs gyermeke, Szűz Mária esküvői menetéig. Ha szemben állok a fallal, a jobb felső sarokban Joachim visszatér Jeruzsálembe, és a város kapujában találkozik a feleségével, aki a nyakába borul, és megcsókolja. Meg is simogatja az arcát, és Joachim szakállának hullámai kibukkannak Szent Anna ujjai között.A többiek örvendeznek, de ki az a fekete ruhás nő fehér arccal? 

Azt mondják, ez az első csókábrázolás a nyugati művészetben.

Persze ez csak akkor igaz, ha Giotto sorrendben haladt, fentről lefelé, és ez a kép előbb volt kész, mint Júdás csókja.

Reménykedjünk.  

Este randevúm van Giottóval Padovában, háromnegyed hatkor vár a kék falak között. Csak negyedóra az egész, ennyi jut mindenkinek, és nem lehet ellene mit csinálni, úgy értem, az sem megoldás, ha két jegyet vesz az ember, mert nem maradhat bent vele tovább, csak futhat még egy kört, negyedórát ücsöröghet az előszobában, és utána juthat hozzá a következő együttléthez.

Fukar kezekkel mérsz, de hisz nagy úr vagy.

Bezzeg Giottóval nem bántak fukarul a fukarok, a Scrovegni-család. Emiatt kékek a falak, ez volt akkoriban a legdrágább festék az ultramarin. Lapis lazuliból lehetett kinyerni bonyolult módszerekkel. Maga a kő volt drága (pontosabban féldrága), távolról kellett hozatni, leginkább Afganisztánból. Ezért is ultramarin, nem azért, mert tengerebb a tengerkéknél, hanem mert a tengeren túlról érkezett.

Scrovegniéknek azonban volt pénzük, üzletemberek, kereskedők vagy talán tényleg uzsorások voltak, ez még most sem teljesen tisztázott. Vajon arra kellett a kápolna, hogy jóvá tegyék az elkövetett bűnöket, vagy csak jelezzék, hogy minden belefér, még ez is? A körünkben élő uzsorások és hasonlók sajnos ezt még nem értik. Nincs értelme csak úgy felhalmozni a gazdagságot, valamennyit vissza kell juttatni belőle a köznek. És akkor lehet mondani, hogy ezek az emberek maguktól egy fillért nem áldoztak volna arra, hogy Giotto beszerezhesse azt a rengeteg ultramarin festéket, rám volt szükség, hogy összeszedjem a nagy pénzt, és a városba még hétszáz év múlva is jönnek a lézengők, mert randijuk van Giottóval a kék falak között.

Patrick Ryan Vadgesztenye című regényét olvasom, nincs vele semmi baj, csak meglepő, hogy a címlapon Ann Patchett ajánlja a könyvet. Az az Ann Patchett, akivel Ryan a legjobb barátságban van, annyira jóban, hogy a könyv egyes fejezetei Patchett házának alagsorában íródtak.

Hát ezen mi már régen túl vagyunk. Édes jó anyák terjesztik föl édes jó fiaikat Kossuth-díjra, aztán most gondolkodnak, hogy vajon megérte-e, mert Lackfi János egy időre biztosan kijelentkezett ezzel az irodalmi életből.

Érdekes, hogy Orbán János Dénes Kossuth-díja 2023-ban nem okozott ekkora fennakadást, nem is értettem, miért nem kapott akkor a szívéhez senki. Talán azért, mert ahhoz, hogy valaki kijelentkezhessen az irodalmi életből, előbb be kellett volna jelentkezni.

Valaha nem értettem, hogy ha tényleg (és tényleg) Magyarországon van Beethoven zongorája, akkor miért nem használják többet. Hiszen indult a régihangszeres mozgalom, ennél régebbi hangszer nem kell. És igaz, hogy Beethoven valószínűleg már nem hallotta a Broadwood hangját, de akkor is micsoda hitelességi pecsét volna ez minden hanglemezen, hogy ez az, ezt ütötte-verte a mester.

Aztán meghallgattam azt az ősrégi Hungaroton-lemezt, amelyen Schiff András játszotta a Bagatelleket. Ja. Hogy ez ilyen. Így szól, restaurálás után sem jön belőle ki szép vagy akár elviselhető hang. Az más.

Utólag furcsa, hogy épp Schiff András játszott azon a lemezen, aki annyira régihangszer-ellenes volt, hogy még a Bach 5. brandenburgit is szép, csillogó, bolond, fekete hangszeren játszotta lemezen is, koncerten is. Van ennek logikája a konzervativizmuson kívül is, ha a hegedűk modernek, akkor a zongorának mintha több értelme volna, mint egy új csembalónak, egyébként is a végeredmény számít, beszéljen az magáért.

Hanem eltelt megint néhány évtized, és a nemrég kiadott Brahms-lemezen Schiff András egy 1859-es Bechsteinen játszik. Rövidebb zongoradarabokat, de a javuk késői Brahms, ami azt jelenti, hogy a zongora úgy harminc-harmincöt évvel idősebb, mint maguk a művek. Persze az is lehet, hogy Brahmsnak épp egy régi zongora állt a dolgozószobájában, amikor alkotott, de voltaképpen egyáltalán nem értem ezt a fordulatot. Mi okból? Mi célból?