Sajnos utálom. Pedig jó volna szeretni, mégis európai fim, Cannes-i nagydíjjal és azzal a szándékkal, hogy tanít, nevel, szórakoztat.

A szórakozás egy darabig megy is, számolgatom, van-e olyan filmes közhely, amit nem sütnek el. Ha valaki a tizedik percben a szívéhez kap, és gyógyszert vesz be, akkor tényleg a film vége felé az intenzív osztályon köt-e ki. Ha valaki nem vállal  el egy filmes főszerepet, akkor utóbb persze, hogy mégis. Ha valaki engesztelhetetlen, akkor ugye, hogy megengesztelődik. Ha valaki azt mondja a másiknak, te voltál ott nekem, akkor a másik, ugye, azt mondja, hogy nem, te voltál ott nekem. És így tovább a végtelenségig.

Mert hosszú is.

Rendben van, közben pazarolják a színészi tehetséget, Stellan Skarsgard, Renata Reinsve, Elle Fanning, de képtelen vagyok mást látni a jelenlétükben, mint a színészt, aki épp lejátssza a csillagot az égről. Az élet és a film között nincs különbség, mondják, de nem azért, mert a film is olyan, mint az élet, hanem mert az élet is film, ha valaki fekszik a földön egy norvég hajnalon, nem az a baj vele, hogy meghalt, hanem hogy megfázik szegény.

Talán szólni kellene a filmeseknek, hogy ne a filmesekről és a filmkészítésről forgassanak, nem az a legjobb, legszebb és legizgalmasabb élethelyzet. Volt ilyen, de elmúlt, mint a DVD-korszak.

Két napja ez motoszkál a fejemben, hogy robogjatok, parázspatájú mének. Hogy pontos legyek, eleinte az motoszkált, robogjatok, parázspatájú paripák, egy kicsit túlzásba vittem az alliterálást, de aztán tisztázódott a dolog. A nagy tisztázódásban aztán arra gondoltam, meg kellene nézni, hogyan van ez eredetiben, és hogy ne kelljen végigolvasni emiatt a teljes Romeo és Júliát, beírtam a keresőbe, hogy merre keressem tovább. Az AI készségesen válaszolt, igen, ez a Romeo és Júlia, Romeo híres szavai, mikor arra vágyik, hogy múljon el a nap… Micsoda? Ennyire megbízhatatlan volna egyelőre a mesterséges intelligencia? Hiszen ez Júlia monológja.

Tényleg az, 3. felvonás 2. szín, eredetileg úgy szól, hogy Gallop apace you fiery-footed steeds. Furcsa. Úgy értem, a magyar változat költőibb, mint Shakespeare, és nem tudom, hogy ez helyes-e. A fiery-footed olyan kifejezés, amit pontosan így használnak magyarul is, tüzes lábú, a többi Romeo-fordító így is használja, vagy körülbelül így, pedig Kosztolányi is köztük van, aki nem volt feltétlenül az eredeti szöveg rabja. Mészöly Dezső viszont inkább a formához maradt hű, alliterált, és egy ilyet talált ki, amit előtte szerintem senki nem mondott. Nem biztos, hogy igaza volt, de biztos, hogy jól tette.

Meghalni Járai Mátéért? Ez persze túlzás, de mégis. Annyi mindent mondtak, országos vörös kódot, fagyot, ónt, ködöt, mégis Kecskemét a cél. Goldoni miatt, persze, meg a Két úr szolgája miatt, persze, de leginkább mégis Járai Máté miatt, mihez kezd ezzel a klasszikussal. Nincs azért olyan sok színész az országban, aki ennyire foglalkoztatja az embert.

Persze, hogy tudják ezt Kecskeméten is, klasszikus vagy nem klasszikus, úgy kezdődik, hogy kiküldik a vasfüggöny elé Járai Mátét, hogy dumálj csak nekik, és meg van mentve az indulás. Nevetnek, és jól érzik magukat.

Tényleg így van. Nem állítom, hogy mindenki helyettesíthető volna, de Járai Máté biztosan helyettesíthetetlen, nélküle ez az előadás nincs. Hogy ez most hiba vagy erény, az másik kérdés, mert nagy munka van a Két úr szolgájában. Fordítói és átdolgozói munka, hogy legyenek különböző nyelvi rétegek, amelyeken beszélnek, vagy egymás mellett elbeszélnek az emberek, van, aki népiesen, őzve mondja, hogy Födörikó, van, aki veretesen társalog, van, aki plázanyelven, inkább öngyi legyél, mint rinyó.  Van, akinél nem is értem, amit mond, főleg azt nem, amit énekel, de ez nem az előadás erénye. Truffaldino commedia dell’ arte focistának öltözve, kék-fekete hajjal, kék-fekete szerelésben. Véletlenül tudom, hogy az Atalanta Bergamasca színei ezek, és Truffaldino többször is mondja, hogy ő Bergamóból való.

Ez egy ilyen előadás, zenés-táncos-éneklős-beszélős. Néha kicsit ledöglik, néha a nagy erőfeszítések ellenére is azt érzi az ember, hogy eredetiben jobb volt, hiába a koreografált vacsora, nem jön át a jelenet pattogása, de soha nincs nagy baj, mert ott van Járai, dolgozik, bevon, valamilyen, amit biztosan néhányan utálnak, mások meg szeretnek. Ő nem enged ebből a valamilyenségből, de a belét kidolgozza, hogy szeressék. „Akinek ennyi jó kevés” – idézik a fináléban a Szöktetés régi magyar fordítását.

Nem kevés.

Lemaradtam a tegnapi operabemutatóról, Delibes Jean de Nivelle című operájáról, de követtem az eseményt a Müpa honlapján. Szép volt a mű is, az előadás is, ez egy nagy és fontos dolog, amit Vashegyi György csinál az ismeretlen francia operákkal, még akkor is, ha az ismerős francia operákat kellene előbb megismernünk – de hát műveletlenségünkről igazán nem ő tehet.

Valami egyéb is foglalkoztatott, amíg a közvetítést néztem, a honlapon a feliratok, hogy hová lehet kattintani, közvetítések, archívum  meg podcastek. Ezek szerint ez eldőlt? A podcast szót így kell magyarul kimondani és ragozni, e-vel? Kicsit furcsa, hiszen ha a szereplőválogatásról van szó, a castingot nem szokás kesztingnek mondani. A podcast egyébként az iPod és a broadcast összevonásából lett, de mintha a broadcast is inkább bródkászt volna a magyar szövegkörnyezetben. (Ha nem drótkaszni.) Az angolok körülbelül podkásztnak mondják a szót, az amerikaiak egy kicsit inkább pádkesztnek, a kettőből alkottuk meg a magunk változatát. Vagy alkották meg azok, akik gyakran és sokak számára mondják ki a szót.

Nem szidom a tartalomgyártókat, amúgy is látom, hogy azt a nevet, hogy Gérard Depardieu Bochkor Gábor úgy írta le, hogy Gerald Depardieau. Ami egyetlen névben két súlyos, és egy ékezethiba, egészen szép teljesítmény. Bezzeg ha Depardieu írta volna le hibásan Bochkor nevét… Szerencse, hogy nem teszi.

A Parade-ot hallgattam valamelyik nap, Eric Satie balettjét, a 20. század egyik nagy botrányát – de hát mit is magyarázom. Ez a mű szerepel a Picasso kalandjaiban, és a botrány is, hogy a társulat karfiolt evett volna a bemutató napján, ezért lett oly tűzijátékszerű az előadás.

A valóságban feltehetően eleve a botrányra törekedtek az alkotók. Vagyis nem az összes alkotó, csak Jean Cocteau, akinek volt érzéke a felhajtáshoz, tudta, hogy a botrány többet ér minden csöndes sikernél, értő közönynél, így rávette a komponistát, hogy alkalmazzon minél több zenén kívüli zajforrást, írógépet, hajókürtöt, pisztolyt, tejesüvegeket.

A botrány meglett, bár nem volt akkora, mint a Stravinsky elleni spontán tiltakozás, és a Parade se lett annyira népszerű, mint a Le sacre du printemps.  Megjelentek a lapok, elismerő vagy elmarasztaló kritikákkal. Az egyik elmarasztaló kritikára Satie végül is válaszolt. Uram és kedves barátom. Ön egy segg, egy unmuzikális segg. Aláírás Eric Satie.

Csodálatos szöveg. Főleg azért, mert Satie érzi, hogy a segg nem sértés, vagy nem elég sértés, inkább csak ténymegállapítás. De ő sérteni akar, bármilyen udvarias is a megszólítás, ezért kimondja a legsúlyosabbat. Unmuzikális.

Biztosan közhely, hogy a vásárlási szenvedélyünket is ősember korunkból hoztuk magunkkal, elindulunk a szatyrokkal, és hazatérünk a zsákmánnyal, ma sem halunk éhen. Nem is emiatt vettem elő a fényképezőgépet, hanem inkább az izgatott, hogy a Pieter Bruegel képen miért nem néz senki a festőre. Olyan volt ez, mint ma a kamera? Ne nézz a kamerába, kiabálnak a statisztákkal a forgatásokon, hiszen azzal elárulják, hogy tudatában vannak a külső szemlélőnek, hogy ők most nem egyszerű járókelők, hanem mellékszereplők egy jelenetben.

Tényleg, Bruegelnél sem néz a kamerába senki, nem néznek a festőre, talán mert ott sincs, csak képzeli a jelenetet, vagy talán azért, mert ott van, és látja a hazatérő vadászokat, meg a nagy zsákmány hiányát. Nem biztos, hogy nem halunk éhen.

Kivéve ezt a kis hülye kutyát. Ő szomorkásan, bandzsítva, de a kamerába néz. Lehet, hogy nem tudja, hogy azt nem szabad, lehet, hogy nem szégyelli magát, mert nem tehet semmiről. Lehet, hogy ő a remény. Majd holnap.

A puritánok cselekményének az a lényege, hogy menthetetlen. Ami önmagában véve nem baj, mert a helyzetek nem reménytelenek, szeretés, félreértés, téboly és tisztázás, de a darab egészével nehéz mit kezdeni. Puritánok a royalisták ellen, azt sem tudjuk, kinek drukkoljunk, illetve azt tudjuk, hogy legokosabb, ha senkinek sem drukkolunk, mert itt nem a családi viszály, hanem a napi politika áll a szerelmesek közé, meg kell menteni a királynőt, ezért gyorsan lelépek a saját esküvőmről, és utána nem is jelentkezek, majd lesz valami. Lesz. Szegény ara beleőrül. Jobban lesz és visszaesik, aztán jobban lesz, akkor gyorsan leengedik a függönyt, hátha nem gondol bele a közönség, hogy ez csak pillanatnyi állapot, még mehet így tovább a bipolaritás. Ha ebbe egy rendező intelligensen szeretne belenyúlni, csak tovább ront a dolgon.

Márpedig ez történt a Metropolitanben, Charles Edwards valahogy közelebb akarta hozni a történetet, Elvira nem csak úgy magának bolond, de festő is, és amikor lelép Arturo, bánatában kortárs festő lesz. Nem a saját kortársaié, hanem körülbelül a miénk, mindenféle szörnyalakokat fest. Csak nekem jut eszembe erről a Picasso kalandjai, hogy amikor Sirkka huszadszor énekli el ugyanazt a dalt, megkezdődik Picasso szörnykorszaka?

Az a rendezőnek is eszébe jut, hogy ha a végén a puritánok győznek, ezzel pedig nem lehet mit csinálni, tényleg győztek, akkor nehéz boldog befejezést kihozni a helyzetből, mindenki örül, csak a tenor nem, ő a másik oldalon állt.

Amúgy óriási munka van az előadásban, a díszlet káprázatos, és sokat elmond a rendezés helyett is, de mivel Edwards maga a díszlettervező, ez az első rendezése a Metropolitanben, de nem az első díszletterve, nem csorbul a rendezői színház tekintélye. Az óriási munkát meg az énekesek hozzák. A végül szomorúvá tett tenor, Lawrence Brownlee is, aki szórja, szórja a magasságokat, megnyugtató, hogy az F egy kicsit már neki is sok, de még az is megvan. A bariton az est másik hőse, beugró művész, tízkor derült ki, hogy ő a bariton, és a közvetített előadások New Yorkban 1 órakor kezdődnek. Ahhoz képest igazán remek a helytállás. A neve Ricardo José Rivera.

És Lisette. Lisette Oropesa, aki vidáman végigénekli a három felvonást, úgy értem, vidáman és szomorúan, attól függően, hogy elmeállapota mit enged meg, és a kifejezés érdekében még a szépségét (vagy minimum csinosságát) is beáldozza, a haját is levágják, hogy kárt ne tegyen magában. Csak énekeljen.

Emlékszik még valaki A Rajna kincsére? Oropesa volt az egyik sellőlány, horgászboton lógatták be a díszletek közé. Messzire jutott.  

Talán az volna az ideális, ha az ember megpihenhetne egy ilyen zenei-előadói élmény után, mint a Verdi Requiem, várhatná, hogy leülepedjen benne a hatás, elhelyezné, nemhogy a nagy koncertélmények, de mondjuk a nagy Requiem-élmények között, hol is volt ez a tegnapelőtti, milyen, mondjuk a Scala vendégszerepléséhez a nyolcvanas években, vagy a hét-nyolc évvel ezelőtti Gardiner vezényelte hangversenyhez képest. Ehelyett itt a másnap Purcell Dido és Aeneas, Christina Pluhar vezényletével. Nyilván egészen más, de…

Először is: már húsz perce zenélnek, és még egy hangot sem játszottak a Dido és Aeneasból. Előjáték Apollo és Cupido, de legalább Purcell, legalábbis azt hiszem. Érzek magamon is, a közönségen is némi fagyottságot, lehet, hogy műsorváltozás volt, és nem szóltak? Aztán belibeg harsány kacagással egy elég fantasztikus nő, és spanyolul fakad dalra. Hát ez biztosan nem Purcell. Hogy kerül ide?

La bruja. Mexikói népdal, sellők, boszorkányok, tébolyult szerelmek, nyilván ezért van itt, hasonló a téma. A fantasztikus nő, Luciana Mancini meg csak riszál és énekel, csillog a barna kezeslábasa vagy nadrágkosztümje, a fagyottság enged, a közönség ámultan tapsol – és elkezdik játszani a Dido és Aeneast.

Pluhar-hangzás, sok ütőhangszerrel, de alapjában véve mégis a Dido és Aeneas, a címszerepben, vagyis a fél-címszerepben Baráth Emőke, messze a legszebb hang, a legjobb éneklés, de a többiek is jók, meg egyébként nem is erről szól az előadás.

Hanem miről is. Csak a szokásos, a cselekvőképesség hiánya, azt hisszük, hogy élünk, szeretünk, döntenünk kell szerelem és kötelesség között, de egyáltalán nem mi választunk. Még csak nem is a rossz, amit le kell küzdenünk, mert hiába ármánykodik varázslónő és boszorkány, csak azért, mert utálnak mindenkit, aki boldog, ők is csak azt teszik, ami a kötelességük. Aeneasnak mennie kell, csak vesztegeti az időt szerelemmel és vadászgatással, pedig Itália a cél, Róma a történelem következő vagy következő utáni helyszíne, mindenki dögöljön meg. Úgy értem, haljon bele a szerelembe és a megaláztatásba, hogy idejön valaki, kiszedi Didóból a szerelmi vallomást, majd lelép. Köszönjük, istenek, tanulságos este volt.

Mihez kezd Anna Netrebko a Verdi Requiemmel? Úgy értem, általános kétségeim nem voltak, de mégis, ez a szédült nő, aki időnként olyasmit posztol, hogy kézen áll, majd tornanadrágban vadul riszál a szobában, vajon megérzi-e, hogy ez mégis más műfaj? Nem opera, és neki ráadásul ez ritka oratórikus kilengés, Verdi Requiemből az első. Vagy nem érzi meg, de épp ez lesz benne az érdekes?

Aztán bejön fekete ruhában, selyembe burkolva, hogy akár a pápa elé is járulhatna így, azt azért nem, ekkora dekoltázzsal, de a dekoltázs fontos, mert a nyakában egy nagy arany kereszt lóg. Talán egy kicsit nagyobb az ízlésesnél, de nem ez a lényeg, hanem hogy könnyedén megérinti, mintha csak megigazítaná a kezdés előtt. Aztán az utolsó hangja után könnyedén megérinti megint, mintha csak megigazítaná. Végül is lehet, hogy csak megigazította tényleg, de nekem inkább tűnt fohásznak és köszönetnek.

Ha így van, volt mit kérni és volt mit megköszönni.

Európa hóembereket épít, nem valami átvitt értelemben, hanem valóságosan, itt is, ott is egymásra tett hógolyóbisok láthatóak, tulajdonképpen az absztrakció egy igen magas foka hogy a két lábat egy gömbbel is ki lehet fejezni, és mindenki megérti, amit lát. Hóember. Eszünkbe jutnak a nagy telek, ki mire emlékszik, 1987, 1944. Erre viszont biztosan senki nem emlékszik: 1494.

Akkora tél volt, hogy Firenzében is szakadt a hó január közepén, és Piero Medici fölkért egy fiatal (19 éves) szobrászt, építsen hóembert a hóesés örömére. A fiatal szobrászt Michelangelo Buonarottinak hívták.

Hogy milyen volt a hóember, azt sajnos senki nem tudja. Elkészült, az bizonyos, de el is olvadt, ahogy az sejthető, és senkinek nem jutott eszébe, hogy egy rajzot készítsen. Vagy talán szándékosan nem készítettek, minek is, a hóember az északi emberek mandalája, olvadásával figyelmeztet, hogy minden emberi alkotás vanitatum vanitas. Egy nap majd Dávid is magába zuhan, de az még odébb van.