Asztalnál meghal

Asztalnál meghal

1c16cefaf9e7be2c51075b883ff1917d.jpeg

Csodásan nagy hősnek éreztem magam, hogy az első szám után a másodikat is meghallgattam Lisa Batiashvili új lemezén, de ez így nonszensz. Lisa Batiashvili tényleg nagyszerű hegedűs, csak hát küszködik. Vagy vele küszködnek, hogy megmutassák a világnak a nagyszerűségét. Ő meg nem félős, ha jól emlékszem, az első lemeze volt, ahol a Beethoven Hegedűverseny után, mintegy ráadásként eljátszotta a Szulikót, Sztálin kedvenc dalát. Ahhoz képest itt kisebbek a törések, Chaplin és Dvorák. Vagy se nem Chaplin, se nem Dvorák. A baj, hogy egyik sem igazán jó, mert valahogy ehhez a züfechez nem ért annyira Batiashvili. Pedig azt kellene most megmutatni, ezt a szívből virtuózkodást, hogy ő is lehet Roby Lakatos. 

Csak hát nem lehet. Mintha a feldolgozások is elakadnának félúton, se nem andalítóak, se nem felébresztőek, és mintha az egész lemez egyetlen régi kérdést járna körül: van egy jó hegedűsünk. Mit csináljunk, hogy észre is vegyék? 

Mennyi jó Morricone!

Mennyi jó Morricone!

morricone.jpg

Nem volt nagyon régen, de nagyon meglepett, amikor az RTL klub forgatásán összevitatkozott a szerkesztő és az operatőr, hogy melyik a nagyobb zeneszerző, John Williams vagy Ennio Morricone. És hogy erről én mit gondolok, kérdezték.

Nem tudom, akkor mit gondoltam, most azt gondolom, hogy John Williams zeneszerzői szempontból teljesebb, technikásabb, komponistább, de Morricone tudja, tudta jobban, hogy mitől döglik a légy. Meglepőbb a hangszerelése, hiszen Williams alapvetően klasszikus zenekarban gondolkodik, Morricone meg hozzátesz énekelt szólamokat, füttyszót, effekteket. Elektromos gitárt, hogy a Volt egyszer egy vadnyugat nagy zenei dörgedelmét se felejtsük el.

Na, például az. Majdnem Wagner, megvannak a Leitmotivok, ez Cheyenne zenéje, ez Harmonikáé, ez meg a Claudia Cardinaléé, de aztán nem fejleszti ezt sehova. Fejlessze a rendező, amikor újra és újra előveszi. Néha van egy kis hopp meg kopp, meghalt szegény Cheyenne, de az élet megy tovább. Azért ez nem Wagner, de a célnak megfelel. Nem kell a zenét mindig feltalálni, mindannyian szeretjük A Jó, a Rossz és a Csúf zenéjét. Akkor is, ha az ötlet Bachtól való, a d-moll toccata adta az ihletet. 

Van Morriconéban nagy adag józanság. Amikor azt mondta Tarantino, hogy ő a filmzene Mozartja és Schubertje, szerintem nem feltétlenül a színvonalra gondolt, inkább a termékenységre. Hogy ennyi kottafejet még leírni is bődület, nem hogy kitalálni, hova is kell tenni azt a pöttyöt a vonalakon belül. De hát nem is mindenért Morricone a felelős. Illetve ő a felelős, de nem mindent ő írt, a Morricone és fiai afféle zeneipari vállalkozás lett, de hogy a Sorstalanság zenéjét tényleg az öregúr írta volna, afelől vannak enyhe kételyeim. Nincs ezzel semmi baj, ami Erkel Ferenc neve alatt jelent meg, azt se mind ő írta, valamiből élni kell.

Valamiből meg halhatatlannak kell lenni.

A kétélű gumibot

A kétélű gumibot

gyalogggalopp.jpg

Mondhatja bárki, hogy Budapest nem a csodák városa, csak valami kispolgári, unalmas fazék, ahová főni járnak a nyári húsok és mócsingok, mert itt az ellenpélda. Az ember leül a Gellérthegyen, a Filozófusok kertjénél a padra. Előtte már tett egy korszakalkotó fölfedezést (ezt majd máskor), most csak úgy ül, mereng a messzeségbe. De ha nem a messzeségbe mereng, akkor tőle jobbra didzseridúznak, tőle balra pedig középkori lovagok esnek egymásnak, két kézre ví jó Kadosa, csillog-villog nagy pallosa. Na jó, tudom, az még nem középkor, csak az ókor vége. Akkor hát a cseh Mikola, kegyelem, irgalom. Eredj, kérd Istentől, utad megmutatom.

Nem pont erről társalognak a daliák, inkább filmekről beszélgetnek. Azt nem is tudom eldönteni, hogy sportolók vagy hagyományőrzők, esetleg hagyományőrző sportolók. Az biztos, hogy vannak szabályok, mert aki rúg, arra rászólnak, és mintha másfél perc volna egy menet, nem az első levágott lábig megy a küzdelem.

Így is a Gyalog-galoppban érzi magát az ember, azzal a tanulsággal, hogy nagyon keveset változott az idők során a fegyverzet. Sisak, vállvédő, pajzs, meg a jobb kézben forgatott támadó husáng, ma inkább nincs éle, mégsem akarnak a rendőrök lemészárolni senkit. A lényeg maradt: nyerő fegyverzeten ne változtass.

attack.jpg

A lemezek életéről

A lemezek életéről

gillan1.jpg

Azon gondolkodom, mióta előkerül a Rushmore-hegy kapcsán az a régi Deep Purple-lemez, az In Rock, hogy vannak albumok, amelyeket mindig régi lemezként hallgat az ember. Szinte függetlenül a koruktól, hiszen van egy csomó, amelyik soha nem öregszik meg, sőt, éppen az ifjúságot, az előadó szellemének frissességét közvetíti. Az In Rock album viszont már régi lemez volt, amikor először a kezembe került, 1978-ban. Pedig épp csak nyolc éves volt, de az ember úgy hallgatta, mint valami rock klasszikust, az is volt, az is maradt, de furcsa, hiszen körülbelül egyidős volt a Jesus Christ Superstar stúdióváltozatával. Ugyanaz az énekes, Ian Gillan, a maga nemében mindkét albumon felülmúlhatatlan, vagy legalábbis a Superstar esetében nem sikerült nála egyszerre líraibb és érinthetetlenebb figurát teremtenie hanggal senkinek, pedig próbálkoztak néhányan. A lényeg most az akar lenni, hogy a Superstar album most is eleven, állja az összehasonlítást, veri a többit, a filmzenét, a felújítások zenéjét, és mégsem slágermúzeum. Miközben Gillan maga is… Finoman szólva megváltozott, annyira, hogy a kopasz, melegítőnadrágos fazonban föl sem ismerni, a hangja is eltűnt, mert ez már csak ilyen, ha valaki esténként rekedtre ordítja magát, egy idő után a szervezet félreérti a próbálkozásait, és azt hiszi, az a cél, hogy már reggel is rekedt legyen. Gillan mintha csak egy név maradt volna, egy ideig egy nagyon különleges hangú, hosszú hajú fiút hívtak úgy, aztán egy kopasz, hangtalan fatert. És csak a régi lemezeket mutogathatjuk, hogy volt ez másképp is.

Gratulálunk, vén Kronosz.

gillan_1.jpg

Rushmore gyermekei

Rushmore gyermekei

rushmore.jpg

Mi, ugye, May Károlynak köszönhetően úgy nőttünk föl, hogy az indiánoknak drukkolunk a fehérek ellen, de a dolog nem ennyire egyszerű: az indiánok egymásnak is ellenségei. Így aztán szeretjük az apacsokat, de meg van a véleményünk a komancsokról, tiszteljük a navahókat, de a sziúk… Ko-Icce lelőtte Winnetou-t, hogy mást ne mondjak.

Szóval német indiánalapjaink ellenére is azt mondanánk, hogyan ne, menjenek már a sziúk akárhová, hogy a Rushmore-hegyet akarják vissza. Ahol az elnökök feje van sziklába robbantva, ahonnét a Deep Purple az In Rock album borítóját merítette.

inrock.jpeg

Hiszen még neve sem volt a helynek, azért Rushmore, mert egy Rushmore nevű ügyvéd megkérdezte a kísérőjét, hogy mi a neve ennek a hegynek. Nem tudta. Akkor legyen Rushmore-hegy. Csak be kellett jegyeztetni, apró örökkévalóság.

Aztán megtudja az ember, hogy nagyon is volt neve a hegynek, Fekete-hegy volt, szent hely. Elvették a sziúktól, annak ellenére, hogy a rezervátumhoz tartozott, mert aranyat találtak benne. Amikor az arany kimerült, nem adták vissza a hegyet, hogy köszönjük, hanem belefaragták az elnökök fejét. Illetve főleg nem faragták, hanem robbantották, ebből már sejthető talán, hogy az egész nem annyira régen történt, még száz éve sincs, hogy elkezdték a munkálatokat, még nyolcvan éve sincs, hogy befejezték. A szobrász, Gutzon Borglum épp lemaradt a befejezésről, 1941-ben halt meg. Pontosabban nem a befejezésről maradt le, hanem az abbahagyásról, mert ő félalakokat tervezett, de úgy látszik, Pearl Harbor után már másra kellett a dinamit. A nyolcvan év azonban nem történelmi idő, hogy hivatkozni lehessen rá.

Közben az emberek mégis megszerették a sziklafejeket, fényképezkednek előtte, nem lehet legyintéssel elintézni, hogy csináljanak vele a sziúk, amit akarnak, hiszen az övék.

Azt hiszem, más okosság nem is vonható le a történetből, csak hogy az ősbűn sajnos ilyen. Nem a maiak követik el, nem a maiak szenvedik el, mégis száll át, generációról generációra, és nincs béke.

A pápa bátyja

A pápa bátyja

georgratzinger.jpg

Életem második zenekritikáját a Regensburger Domspatzen magyarországi fellépéséről írtam. Abban, persze, már nem vagyok biztos, hogy Georg Ratzinger vezényelte-e az énekkart, de valószínűleg ő volt az, ki más. A pápa testvére. Akkor nem volt a pápa testvére, II. János Pál volt még évtizedekig a pápa, így aztán a cikk szenzáció-része nem is arról szólt, hogy”a pápa testvére”, hanem hogy a kórus maga idősebb, mint a Magyar Királyság. Amikor a dómverebeket alapították, Civakodó Henrik volt Bajorország királya, az ő lánya volt Gizella, Szent István felesége.

2005-ben aztán rájöttem, hogy nem véletlen a névazonosság.  Addigra már Georg Ratzinger visszavonult ugyan a kórus éléről, de lemezeken ott volt a neve, a család történetét elkezdte földolgozni a sajtó, aztán a pápa is megpendítette, hogy szeretné, ha a vatikáni zenei élet minősége javulna, mert ami most van, az botrányos. Valaha mégis a Sixtus kápolna kórusa volt a zenei világ egyik csodája, speciálisan nekik írott, titokban tartott művel, az Allegri Misererével. Ezt a játékot rontotta el az ifjú Mozart, mikor meghallgatta a darabot, majd hazament, és otthon leírta a kottafejeket. Nem hiszem, hogy ettől kezdett volna el romlani a vatikáni zenei élet minősége, de a kétezres években már bőven volt mit javítani.

Aztán kiderült, hogy erre már végképp nem volt ereje XVI. Benedeknek, a Sixtus kápolna kórusa ugyan készített néhány lemezt, de leginkább rémálom-jelleggel. Mintha egy nagy, üres hodályban énekelnének, és valaki közben lengetné a mikrofont. Nyilván, ha reaktiválták volna a pápa karvezető bátyját, fölhördült volna a világ, hogy már mégse a németek mondják meg, hogyan kell énekelni Rómában.  

Most meg már tényleg mindegy. Georg Ratzinger meghalt, Joseph Ratzinger meg nem csak az utolsó latinul beszélő pápa volt (feltehetően), de talán az utolsó, akinek zenei ízlése is volt.

Kifenevóth

Kifenevóth

radnotisan.jpg

Percenként földhöz vágom Radnóti Sándor könyvét (Sosem fogok memoárt írni), kétpercenként meg fölveszem, hogy jó, azért még ezt az egyet elolvasom. Csak a következő portrét, mert mégis valami olyasmit mond majd el, amit csak ő látott, vagy mindegy is. De érdekes. Vagy nem érdekes.  Hülyít? Amikor azt írja, hogy hordám, mármint nem meine Horde, hanem viseltem, vittem magammal értelemben. Egy fém laposüvegről van szó, amúgy. Vagy amikor azon mélázik, hogy vajon láthatta-e 1969-ben valakinek az arckifejezését, amikor kijött a Magvető Kiadó egyik irodájából, vagy a másiknak van igaza, aki azt állítja, hogy őt már 1968-ban kirúgták onnan. Van csillag és lábjegyzet is, hogy feltehetően láthatta.

Percenként földhöz vágom, mert Karinthynak az Eötvös Károly-paródiája jut róla eszembe, Kifenevóth Gábor (a fénymázkészítés atyja és mestere), akinek a gyomorrákjának kezdetét Eötvös a maga részéről 1813 június 3-ára helyezi, bár 1856-ban beszélt erről a kérdésről Kis-Nagy Pál Istvánnal, aki akkor azt mondta, hogy ezt a dátumot ő nem tartja valószínűnek. Ő azonban (Karinthy Eötvös Károlya) nagy súlyt helyez rá, hogy a magyar társadalom végre tisztába jöjjön ezzel a kérdéssel, melyről már 1872-ben is, körülbelül ebben az értelemben írt.

Valaki azt mondta, ne adjam fel, mindig vegyem csak föl a könyvet a földről, és a végére megszeretem a szerzőt. Nem mintha ez volna a cél. Ámbár lehet, hogy igen.  

A számok élete

A számok élete

felirat_2.jpg

Van a házunkban egy felirat, ha egyáltalán annak nevezhető. A második emeleten az ablak alatti márványtáblába karcolta bele valaki, hogy 1919 IX. 10. Ki tudja, miért. Mindenesetre amióta olvasni, vagy számokat fölismerni tudok, azóta foglalkoztat, hogy vajon az aznapi dátumot írta oda a karcoló, vagy valami mást, mondjuk a születésnapját, a házassági évfordulót, egyéb kedves napot. A nyolcvanas évek elején rájöttem, hogy bizonyos szempontból hiteles a karc, mert akkor kezdték el a hónapok nevét is arab számmal írni, és nullákat írni az egytagú számok elé. De hát ebben a hitelességben nem volt kétségem, hiszen akkor már bő tíz éve foglalkoztatott a felirat kora.

Nemrég az unokahúgaimnak is föltettem a kérdést, mit gondolnak, mikori a dátum, önmagával egyidős vagy fiatalabb. Az egyik azt mondta, hogy attól függ, milyen idős a ház. Állt-e már 1919-ben. Ne hülyéskedj már, ez egy százéves ház… Elakadtam. Ha tényleg csak százéves a ház, akkor egy évvel fiatalabb, mint a felirat. Persze, nem százéves, csak azt gondoltam, nagyot mondok, ha leszázévesezem.

Telik-múlik, és ez nem valami nagy tanulság, de talán az igen, hogy ötven év is elég nagy idő. És ötven éve bizonyosan nézegetem ezt a néhány számot. Pár ezredév pedig házainkat is elássa.

Szimbola

Szimbola

csehtam.jpg

Van az a Karinthy-írás, Az ember, akinek semmi érzéke nincs a szimbolizmushoz. Valaki el akarja neki mondani, hogy öngyilkosságra készül. Nemsokára elutazom, mondja gyászos képpel. Igen, Hová? Ahová én megyek, oda nem adnak retúrjegyet. Nahát, micsoda disznóság. Vonattal? Igen. Vonattal. Ahol az étkezőkocsiban acéltányérból esznek ólomgolyót. Hát, nem valami nagy menü. És így tovább.

Időnként magamon tapasztalom, hogy ilyen főértetlen vagyok, amikor még ifjan Cseh Tamást hallgattam, mondjuk a Demonstráció című dalt, akkor is a földközel foglalkoztatott. Désiré azt mondja, elveszett a patyolatcédula, mire az anyja elküldi egy szál lepedőben, hogy szerezzen ruhát. De ha csak egy szál lepedőjük maradt, akkor igazából nem is kellett elveszíteni a patyolatcédulát, hiszen beadta a tisztítóba az összes ruhát, már előtte is pucéron kellett hazajönni. Az mégis jobb demonstráció, vagy mégis gyanúsabb, hogy demonstráció, mint a lepedős közlekedés.

Erről beszélek. Fennhangon ordibáltuk, együtt a lemezjátszóval, hogy „hullámot nyomva anya hajába zsorzsettjén még ott kísért az ötvenes évek szűrt levegője”. Erre azt mondja Jolán néni, aki a húgomra vigyázott, hogy micsoda dalokat hallgattok ti, azt éneklik benne, hogy „a nyavalyába”? Lehet, hogy igaza van, Hogy nem olyan nosztalgikus a szöveg, hanem nyavalyázik a múltra? Másnap azt kérdezi valamelyik osztálytársam, hogy tök jó ez az Apa kalapja, de azt hogy kell érteni, hogy „Georges hetykén még ott kísért”?

Mi? Az ember hazamegy, újrahallgat, aha, neki van igaza, anya haja meg zsorzsett, de attól még lehet, hogy a világ sokkal izgalmasabb és rejtélyesebb, mint az eredeti Bereményi.    

Mért vagy te Otello?

Mért vagy te Otello?

otel.jpg

Változnak az idők. Plácido Domingo pályafutása során háromszor is lemezre vette Verdi Otellóját – ma egyik lemezborító sem csúszna át a rostán, hiszen mindhárom amolyan blackface, göndör parókát húztak az énekesre, és sötétbarnára kenték le a ruhából kilátszó részeit. Álszerecsen. A legutóbbi Otello-cédén Jonas Kaufman már saját hajjal látható, sőt, még ki is fésülték a természetes göndörségét, a bőre is inkább lesültnek mondható, mint Afrika-színűnek. Megjegyzem, az Othello-mítosz kutatói is mintha hasonló eredményre jutottak volna, az egész csupán félreértés, nem volt akkora a felvilágosultság Velencében sem, csupán a Moro családnevet hitték származásnak, a többi már az utókor fantáziájának gyümölcse.

Most akkor mi lesz a süteménnyel? Mert valaha a Verdi-opera bécsi bemutatójára készítette el egy cukrász a Mohr im Hemd nevű, a szuflé és a süti között álló, nagyon csokis, nagyon habos, esetenként vaníliafagylaltos bűnözést. Valamiért (talán a bonyolultsága vagy a költségei miatt) nálunk nem lett akkora divat, mint a Sacher torta vagy a Mozart golyó, de azért alap a wiener szénhidrát tombolásban. A mór ingben. Meg kell majd vajon változtatni a nevet? És akkor majd egy másik Shakespeare-idézettel vigasztalódhatunk: mit rózsának hívunk, bárhogy nevezzük, épp oly illatos.

mohr-im-hemd.jpg