Gauguin foga

Gauguin foga

gauguin_tahiti_09.jpg

Nagyon is megnézendő film a Gauguin Tahitin, bár, ami a lényeget illeti, nem segít közelebb kerülni Gauguinhez. Valószínűleg ez műfaji ártalom, nem lehet a festményekről a moziban beszélni, a kép maga túl színes lesz. És ott az örök csapda, a művészet és a valóság összevetése. Tényleg vannak ilyen színek, és tényleg nincsenek. Talán ha ez a rettenetes maori-jellegű nyálzene nem szólna végig a film alatt, jobban lehetne mindezt élvezni.

Mégis ott van Gauguin, és az ő saját csapdája: hogyan legyek szabad anélkül, hogy a szabadság foglya lennék. Lehetetlen. Beteg és jönne haza gyógyulni, amikor azt mondják neki: ne jöjjön. Épp most kezdik egyre jobban becsülni, tisztelni, mennek föl az árak, és leginkább azért, mert nincs itt, mert így majdnem halott festő, és a halott festőhöz jobban lehet viszonyulni. Így aztán marad és tényleg halott festővé válik Hiva Oán, Az öröm házában.

A ház mögött van egy kút, abban tartotta a bort, hogy hűvös legyen, pecabottal húzta föl a palackokat. Valamikor leereszkedtek a kútba, és találtak benne egy szelencét, benne Gauguin négy fogával. A film meg sem próbálja megmagyarázni, miért rejtette oda a kihullott fogait, csak a fogak hasznáról beszél: a most élő utódokról így meg lehet állapítani, hogy tényleg utódok. Egy barna bőrű férfi mutatja, hogy ha innen nézzük, egészen hasonlít, neki is görbe az orra, és tényleg, a DNS alapján 90 százalékos a valószínűség. Egy óriásasszony is azt mondja, hogy ő Koké (így hívták Hiva Oán Gauguint) ükunokája, bár a DNS-ről nem beszélnek. Rokonság ide vagy oda, ő a filmen látja először az ükapa festményeit. Tetszik neki.

Örkényuralom

Örkényuralom

Az a csodálatos, hogy nem volt benne semmi csodálatos. Az Örkény Színház jótékonysági (lehet, hogy nem ez a jó szó, inkább támogató) estet szervezett a független színházaknak, de ezzel egyáltalán nem kellett foglalkozni, elég volt színházba menni. Ott meg az egyperces novellákból olvastak föl, viccesen vagy még viccesebben, színészesen vagy épp ellenkezőleg, narrátorosan, változatosan, és, persze viccesen. Aztán el lehetett gondolkodni, hogy ja, úgy azért könnyű jó színházat csinálni, ha (csak a férfiaknál maradva) Epres Attila, Nagy Zsolt vagy Polgár Csaba a színész.

Tudom, hogy nem könnyű, de ilyenkor annak tűnik. Meg a többiek is úgy tudtak röhögni egymáson, hogy az ragadt a nézőre. Vagy Csuja Imre képes volt úgy kezdeni a maga egypercesét, hogy pont ide kellett engem tenni, Nagy Zsolt után? Pedig, ugye, őt sem kell félteni.

A végén azért mégis megkapták a függetlenek a paprikakoszorút (legalább ezt is megértettem, hogy Keleti Éva műcsarnoki fényképein miért van paprikakoszorú az örkényes színészek nyakában, kezében), odaadták a pénzt, és lehetett elmélkedni a szolidaritáson, vagyis inkább a józan értelmen. Mert az újságírók ilyesmire nemigen jöttek rá, amikor a Népszabadságot bezárták, egy csomóan örültek, és nem jöttek rá arra, hogy aki Népszabadságot olvasott, nem fog automatikusan áttérni a Nemzetre, Hírlapra, Harsonára, akármire. Azok a napilapolvasók, vagy azok nagy hányada elveszett mindörökre. Nyilván nem lehetett volna megállítani a lapolvasók folyamatos fogyását, de sürgetni sem kellett volna.

Mácsai Pál ennyit biztosan megértett. Ha másik színháznak gyűjtenek, az nem azt jelenti, hogy az ellenséget támogatják, főleg, ha pályakezdő függetlenekről van szó, hanem a jelen segít a jövőnek, gyertek, és ha eljön az ideje, álljatok a helyünkre.

Hát ezért is lesz színház még akkor is, amikor már rég nem olvasnak napilapokat.

p1220033.JPG

A színész arca

A színész arca

keleti_e_va-ruttkai_e_va_e_s_latinovits_zolta_n.jpg

Nézem Keleti Éva képeit a Műcsarnokban, és azt érzem, amit talán a legtöbben: ó, a régi idők. A régi idők színészei. Amikor még jelentett valamit a színészlét. Amikor még a művészeket és a művészetet szerette a lakosság.

Ahogy az ember ezen túl esik, azért feltűnik, hogy ezek a színészek mégiscsak színészek. Úgy értem, nem sok derül ki róluk, nem nézünk az álarc mögé, a legtöbben szerepben vannak, néha még valami kelléket is magukra vesznek. Mintha volna valami, nem is nagyon áttetsző fátyol köztük és köztünk, legfeljebb azon lehet gondolkodni, hogy ők terítették magukra ezt a fátyolt, vagy a világ volt ilyen: a civil lét sem volt civil lét.

Nincs ezzel semmi baj, végül is, ki mondja meg, mit keresünk a másik arcán, ki merné határozottan állítani, hogy a civil színész érdekesebb, mint a színész színész, vagy hogy a fölvett szerep nem épp annyira informál a személyiségről, mint a póztalanság. Csak néha úgy látom, mintha maga Keleti Éva is szeretne, szeretett volna benézni a fátylak alá. Legalábbis erre utal az, amit mond, hogy, mondjuk Latinovits és Ruttkai már túl volt szerelmük szép napjain, de akkor kezükbe vették a régi képet a Rómeó és Júliából, és hirtelen ellágyultak. Pontosabban Ruttkai ellágyult, még remélt, Latinovits azonban már nem remélt, nem lágyult.

Nyilván ő tudja jobban, mi történt. De nekem a kép nem erről szól. Csak a két színészt látom, pontosabban azt, hogy az egyik még színész, Ruttkai megnyúlt arcot vág, fájdalmas szemet mereszt, Latinovitsot meg mintha gyilkolnák a nyugtatók, az arcvonásai szétesnek, a szeme összeszalad. Mintha ez adná a kép feszültségét, te még játszol, én már nem, te alakítod a boldogtalanságot, én meg ülök a boldogság utáni állapotban.  

Akkor most ki a lágy, és ki a kemény?    

Benjamin Beilman különös Beethovenje

Benjamin Beilman különös Beethovenje

 

p1200023.jpeg

Harmincegy éves, és húszat simán letagadhatna. A Fesztiválzenekarral lépett föl az amerikai hegedűs, Benjamin Beilman, és azóta is azon gondolkodom, hogy vajon jó ötlet volt-e őt Marek Janowskival hozni össze. Janowski a hagyomány, az, amilyennek gyerekkorunkban láttuk a karmestereket, öreg, de energikus tata kopasz fejjel, szép mozdulatokkal mutogat, és a zenekar a lelkét kidolgozza. A Fesztiválzenekar is megszakadt Marek Janowskiért, legalábbis ami a koncert második felét illeti, a Schumann-szimfóniát.

Beilman azonban szólista, azt szeretné, ha érte dolgozná ki a belét a zenekar, vagy inkább azt, hogy megfelelő hátteret nyújtsanak az ő Beethoven-értelmezéséhez. Amivel az a baj, hogy az értelmezés önmagában nem vonzó, a hegedűhang nem varázslatosan szép és tiszta, rögtön azt érzi az ember, hogy jó ez, jó ez, miért is ne, de nem az édenkertből jön hozzá az inspiráció. Aztán jön az első tétel kadenciája.

Eleinte egy kicsit Paganini-ihletettséget hallani, még arra is gondolok, hogy na, ennyit lát, ennyit ért meg a műből, lehet csillogni. Aztán valahogy elkomorodik az egész, jön egy új téma, annyira új, hogy nem is szerepel a darabban, mintha valami énekelnivaló katonadal volna. És megszólal az üstdob. Persze azt a motívumot játssza, amivel a mű kezdődik, de voltaképpen hogy kerül ez a durrogás vagy puffogás most ide, a nagy, szabad szóló közepébe? Nem valami soha nem hallott dolog, az Alfred Schnittke által írott kadenciában is dobolnak, de nem ennyit.

A trükk az, hogy Beethoven közvetett módon mégis írt kadenciát a Hegedűversenyhez, egész pontosan annak a saját maga által készített zongoraváltozatához. Csak hát az volt hozzá a történet, hogy a kadenciát mérgében írta, mert nem volt kedve az átdolgozáshoz, de a kiadó nyúzta. Na jó, ha nyúztok, akkor ezt kapjátok, szokatlant és nehezet és a szólista nem örül neki, mert nem egyedül marad a csúcson, hanem ebből is valami mélyebb, zenei dolog sül ki, ha más nem, akkor is egy új közelítés vagy akár megvilágosodás: ez a ritmus tartja egyben az első tételt. Nem csak szín és komor dörömbölés, hanem maga az ág, amire fölkerülnek a rügyek, levelek, virágok. És a fa tetején ott a hegedűs. Csak le ne essen.  

Schrott és Rost

Schrott és Rost

p1190018.jpeg

Ahogy elkezdődött a negyedik Figaro házassága Erwin Schrott vendégfelléptével, rögtön adta magát a tanulság: itt aztán tényleg nem változik semmi. Legalábbis külső hatásra biztosan nem. Ez majdnem rosszabb, mint ahonnét elindultunk. Bizonyos értelemben nem is majdnem: most már a férfiak között is van egy tűrhetetlen produkció, értelmetlen és lelketlen fellépő. Még egy pár fosztóképzős jelzőt szívesen sorolnék, de minek. Mindenesetre Palerdi András Figarójára nincs magyarázat, nem baj, ha rossz, de legalább akarhatna valamit, ha az operairodalom egyik legnagyobb szerepe jutott neki. Vagy fordítva, nem baj, ha nem akar semmit, de legalább énekelhetne.

Annyi haszna van az egésznek, hogy látja az ember: Schrott tényleg más liga, ahogy bejön, ahogy megszólal, az egy másik világból jött üzenet. Hogy is magyarázzam: mint amikor a Nyolcak kiállításon odatesznek a honi festők mellé egy eredeti Cézanne-t. Hiába mondják aztán, hogy nincs is olyan nagy különbség a magyar változatban, mert hogyne volna. Nem tudom, érdemes-e az öngyilkolásra ekkora összegeket fordítani, sajnos így járnak a nemzetközi kifejezésmóddal dolgozó művészek. Az irodalomra lehet mondani, hogy a magyarnak nincs párja, de operában ezt nem veszem be.

Hanem aztán elkezdődik a második felvonás, és kiderül, hogy van értelme a vendégjátéknak. Az értelmet meg ezen az estén úgy hívják: Rost Andrea. Számomra már az is megnyugtató, hogy tisztán énekel, mert azelőtt is tisztán szokott, a legutóbbi bizonytalanság akkor nem vált rendszerré, csak megtörtént. És Rost gond nélkül fölszállt a Schrott-vonatra, énekelt, játszott, vicces volt, átvette Schrott tempóját, reagált, élt, szenvedett, kifejezett. Hirtelen rettenetes kísértést éreztem, hogy ott maradjak az előadás második részére is. Legyűrtem, de csodálatos és ritka érzés volt.

A díva visszavág

A díva visszavág

siv.jpeg

Aki ismeri Siv Wennberget, annak azért kötelező, aki nem ismeri, annak meg azért. A BIDF-en vetítik A díva bosszúja című dokumentumfilmet a svéd szopránról, aki elindult, fölragyogott, kihunyt. Ki sem hunyt.  És el sem hunyt.

Szóval: élvezet. Akkor is élvezet, amikor még azt hittem, hogy csak egy szokásos történetet látok, valakiről, aki nem volt akkora csillag, mint amekkorának képzelte magát, de belekapaszkodott ebbe az álomvilágba, mint egy süteményekkel teletömött Blanche DuBois, és föl tudja építeni, meg tudja őrizni legalább önmagának ezt az álomvilágot. Rózsaszín kabátkában, ocelotmintás kalapban, vastag szemüvegben botorkál az utcákon, romos, poros lakásban üldögél, és nézi a régi tévéfelvételeket önmagáról, hú, de nagy voltam.

Ha csak ennyi, nekem az is jó, mert az ember szereti az ilyen jófajta őrülteket, ők a föld sója, ők azok, akiknek a művészet nem bonyolult és bizonytalan foglalkozás, hanem élet. A művészet nem feltétlenül szereti őket viszont, de hát ettől szép a történetük, a józanság sarokba dobásától. Vannak nagy és bolond és igaz életek, amelyeken nevetnünk kell, hogy kibírjuk a sajátunkat.

Csakhogy ez a történet ennél sokkal több. Egyrészt az ember elkezdi figyelni az éneket: de hát Siv tényleg csodahang. Csodaéneklés. Nem mindig, de hát ott az a bevezető az Otellóból a Fűzfadal. Mikor énekelte ezt el valaki így? És ki volt az, mert ott szeretnék lenni, ha legközelebb valahol föllép. Siv Wennberg már nem fogja, mert 76 éves, ő már a múlt. A múltnak is a múltja.

Eddig is szép volna történet, megható és bölcs, mulatságosan könnyes, könnyesen mulatságos. Csakhogy van tovább is, mert az embert el lehet pusztítani, de legyőzni nem lehet soha. Már ha Siv Wennbergnek hívják azt az embert. Memoárt ír, dobálja be a vaskos kéziratkötegeket a postaládába, aztán kapja sorra az elutasító leveleket. Ennél már csak az borzalmasabb, amikor nem utasítják el. És tovább és tovább, mint valami őrült kocsis a sors szekerén, muszáj belerohanni a szakadékba, nem mondom el a végét, tényleg meg kell nézni, Budapesten az Arénában, január legvége és február 1. Aki utána sem látja másképp a világot, azon már tényleg nem lehet segíteni.

Varázspikula

Varázspikula

p1170002.JPG

Nő be a fejünk lágya, nyílik a szívünk és az értelmünk, de arra még ma sincs fölkészülve az ember, hogy egy koncerten nagyobb sikere lehet Aaron Copland művének, mint Bartók Béláénak. Igaz, kell hozzá a zürichi Tonhalle zenekar és főleg Paavo Järvi, akinek nincs túl sok mondanivalója a Táncszvitről, az egész művet amolyan csizmás-bakancsos zeneként értelmezte, legyen zajos, amikor zajos, döngjön a döngölt padló.

Még így sem volt teljesen érdektelen az előadás, a darab második felében (Järvi két részben játszotta a Táncszvitet) feltűnt a Csodálatos mandarin és a Táncszvit hangzásának hasonlósága, ha elfogadjuk, hogy a Mandarin az egyik legnemzetközibb Bartók-zene, akkor lehet, hogy a Táncszvit a másik, ami már csak azért is érdekes jelenség, mert a darab kifejezetten hazai felhasználásra készült, a főváros egyesítésének ötvenedik évfordulójára.

Hanem aztán jött Copland. Nem is ez volt a lényeg, hanem hogy jött Martin Fröst. Svéd klarinétos, annyira szőke és sovány, hogy leginkább Silasra emlékeztet az Angyalok és démonok filmváltozatának fanatikus gyilkosára. Annyira jó…

Annyira jó. A helyzet is csodálatos, mert Martin Fröst ugyan igazi sztárklarinétos, de nálunk nem különösebben ismert név. Majdnem a nulláról indul, és mire lemegy fél perc a Copland Klarinétversenyből, szerintem már mindenki várja a következő találkozást, reméli, hogy szervezők és zenekarok keresgélik a megfelelő telefonszámokat.

Szabálytalanul játszik, nem megáll, kisterpeszben, hogy zavartalanul áramoljon a tüdejéből a levegő, hanem mocorog, táncol, tekeredik, rázza a rongylábat, ő maga válik hangszerré, és nem csak a keze meg a légzőszervei. Ezer szín, mondanám, de talán egy kicsit így alulbecsülöm, lesz az tízezer is, a ráadásban még bele is dünnyög a pikulába, amikor a testvére által írt Klezmer táncokat fújja. Aztán egy, ő azt mondta, spontán zenélés, a Nature Boy című szám körüli improvizáció. Van, akinek a dal Nat King Cole-tól ismerős, van, akinek David Bowie-tól, nekem a Moulin Rouge című filmből. Mindenesetre nem a koncerttermekből. De ott is jó helyen volt.

Versemért egy almát

Versemért egy almát

p1160040_2.JPG

Ismerős a népi játék, valahányszor valaki díjat kap, mindenki arról kezd el beszélni, hogy miért épp neki nem kellett volna megkapnia, és inkább ki lett volna a díjazandó. A helyzet most annyival érdekesebb, hogy arról lehet vitatkozni, mi a baj magával a díjjal.

Az előzmények talán ismerősek, de ha nem, elmondom. Kukorelly Endre megelégelvén az állami díjak körüli furcsaságokat és politikai megfontolásokat, úgy döntött, hogy itt az ideje föltámasztani a Baumgarten-díjat, amit utoljára 1949-ben osztottak ki, mert aztán jött a kommunizmus és a József Attila-díj.

Nyilván a kiindulás is vitatható, az új díj sem feltétlenül politikamentes, ha egyszer a politikai helyzetre adott válaszként indul, de a gyakorlati megvalósítás még nehézkesebb. Ahhoz, hogy a díj igazán nagy legyen, vagyis igazán jelentős összeggel járjon, igazi vagyon is kell hozzá. Baumgarten esetében ez egy sarokház volt a Sas utca sarkán, ez sajnos nem áll rendelkezésre. Viszont mozgósíthatóak vagyunk, csak nem feltétlenül mozgósulunk. Kukorelly Endre felhívására nagyon szép és becsülendő összeg gyűlt össze (fontos, hogy ezúttal a mozgósító nem szájhős, hanem maga is hozzájárult a saját ötletéhez). Természetesen nem annyi pénzről van szó, hogy abból sarokházat lehessen venni, vagy hogy a kamataiból már nyugodtan lehet másokat támogatni, ha jól értettem a tegnap elhangzottakat, egyelőre magát a tőkét osztják (fogják osztani), a meghirdetett összegeknek csak egy része jut el a díjazottakhoz, a többit, ahogy régebben mondták: felét ha meghalunk, felét ha feltámadunk.

Ha így megy tovább, vagyis ha nem kapnak ihletet a gazdagok, akkor jövőre el kell fogynia a pénznek. Ennek megfelelően a díj neve egyelőre nem is Baumgarten-díj, hanem Baumgarten emlékdíj. Nem csak arról beszélünk, hogy mennyire szép verseket írt valaki, hanem hogy mennyire rendes ember volt Baumgarten Ferenc Ferdinánd. Ami már csak azért is jó, mert legalább azt a kérdést nem kell föltenni, hogy miért Baumgarten-díj, miért nem Kukorelly-díj.

Minden rokonszenv mellett is az volt a benyomásom tegnap a Gundelban, hogy ez így nem fog menni. Nemcsak azért, mert elfogy a pénz, hanem azért is, mert egy díj bonyolultabb. Hiába kapja meg egy halom rendes ember, mert egyelőre túl nagy a halom. Ha kevés a pénz, nyilván nem sokfelé kellene osztani, csak hogy az irodalomból lehetőleg minden érdemes kapjon, ne csak a költő, de a drámaíró is, ne csak az író, de a fordító is. Az összeg így egyre kisebb lesz, márpedig ez az, amit mindenki ért, ez adja a súlyt (vagy ez sem, mint jelenleg az állami művészeti díjak esetében). Talán nem kell mondanom, hogy minden jót kívánok, csak most úgy érzem, hogy egy olyan asztalra akarnak fölkapaszkodni, amelyiknek hiányzik az egyik lába, és a megmaradt háromból is lötyög az egyik.

De vannak még csodák. Vagy nincsenek?

Élettánc

Élettánc

Némileg, de tényleg csak némileg megfáradt idegekkel vetődtem haza a Dolittle vetítés után, inkább sajnálkozva, mint bosszúsan, hogy nem lehetett megmenteni a felnőtteknek is a filmet, pedig próbálkoztak az eredetiek az állathangokkal. Csupa menő, Emma Thompson, Ralph Fiennes meg Marion Cotillard, de ők, sajnos, nem beszélnek magyarul, így aztán azokat a hangokat hallja az ember, akikről tényleg elhiszi, hogy madarak meg mogyorós pelék, Csifó Dorina meg Czető Roland, akiknek a nevéhez a legtöbbünkben nem kapcsolódik arc.

És akkor a tévében Ránki Dezső zongorázik.

Még egyszer ugyanez a mondat, de most öt felkiáltójellel a végén.  

rankival.jpg

A Müpában készült a felvétel, Kovács János vezényli a Rádiózenekart, Ránki a Haláltáncot játssza, de úgy, hogy olyan nincs. Szinte elneveti magát az ember, úgy győzi, lazán és könnyedén a leglehetetlenebb vagy legalábbis annak ható futamokat, üti és vágja, de ott üti és vágja, ahol kell, precíz és mégsem virtuóz, mert úgy játssza, hogy mégsem arról szóljon az előadás, mekkora király vagyok.

És látszik, hogy nincs telt ház. Mondhatni, nagyon nincs, az első sor is tele van üres székekkel, pedig ilyen zongorázást nem lehetett hallani azon a napon sehol a világon, csak épp Budapesten. Tekintve, hogy én sem voltam ott, ez nem valami közönséggyalázás, csak ostobaságunk rögzítése. Vagy az ott lévők okosságának rögzítése.

A hír jó

A hír jó

pc120050_4_1.JPG

Sajtóhír, kezdeném, de én épp nem a sajtóból, hanem az autórádióból tudtam meg, hogy a Liszt Ferenc Kamarazenekar új művészeti vezetője Várdai István.

Miért, ki volt a régi?

Na jó, idétlenkedést félretéve, amíg mondták, azon gondolkodtam, hogy vajon ki mit vár ettől a dologtól. A zenekar magához köt, nem szorosan és nem felbonthatatlanul egy kiváló csellistát. A kiváló csellista elkezdi hangszerfüggetlen életét, vagyis már ez is kérdés, hiszen nyilván a zenekar is azt szeretné, amit a közönség, minél többet hallani Várdai Istvánt. Ez jó. Ha ez történik. Mert végül az is lehet, hogy a művészeti vezetés leginkább telefonálást jelent, ezt kellene eljátszani, ott kellene föllépni.

Szerencsére nagy a dugó, így még hallom Becze Szilvia Várdaival készült interjúját, és a csellista szokása szerint nagyon normális és őszinte, az utóbbi időben talán már túl sokat is játszottam. Végre egy érintett mondja ki, hogy az évről évre közzétett bachtrack lista, hogy ki mennyiszer játszott abban az évben, egyfelől megbízhatatlan, másfelől tökéletesen mellékes adatokat tartalmaz, fölösleges folyton azzal jönni, hogy „ki a legkeresettebb dorombművész”. Várdai meg folytatja, hogy nem elég sokszor előadni a műveket, attól nem lesz mélyebb, értőbb az előadás. Nyilván a maga szintjéről beszél, ott már tényleg nem. Most számára kinyílik, vagy kinyílhat egy új ajtó, más repertoáron gondolkodhat, más művek problémáin kell agyalnia, kicsit utal is rá, hogy időnként beül majd a zenekarba.

Ha nem válik be, majd összevesznek. Ez nem olyan, mint a házasság, hogy csak nagy lelki törések árán lehet elválni, és a baj is lehet tanulságos. Remény, remény.