A legegyszerűbb volna csak annyit följegyezni, hogy az idei második Mesterdalnokok sokkal jobb volt, mint az első. Hogy hiába minden profizmus vagy elkötelezettség, vannak kiszámíthatatlan elemek is, és két körülbelül egyforma, és teljesen egyforma szereposztású előadás közül az egyik közepes lesz a másik meg egy osztállyal följebb lép. De amíg ez nem volt ennyire biztos és egyértelmű, míg az első szünetben békésen hevertem a hársfaágak csendes árnyán, a Müpa előtt, leginkább csak arra gondoltam, hogy A nürnbergi mesterdalnokok persze egészen más, vígopera, halál nélkül, de mégis ugyanaz a történet. Jön egy társadalmon kívül álló figura, és nem tud beilleszkedni, annyira más. Csak attól víg ez az opera, hogy a társadalom ezúttal nem gyűri a főhőst maga alá, hanem elfogadja, kitünteti, örül neki. De hogy ez a Stolzingi Walther majd vígan él a családjával Nürnbergben, azt nem látom pontosan magam előtt.

Ez ugyanaz, mint A bolygó hollandi, és persze ugyanaz, mint a Tannhäuser, még dalnokverseny is van mindkettőben. Az önmagában egy szép drámaírói-dramaturgi feladat, hogy a két opera ne váljon középkori táncdalfesztivállá, ne egymást kövessék a versenydalok, mindkét esetben csak két versenydalt kelljen megírni és meghallgatni. De a nagy szerzői pofátlanság mégis a Trisztánnal való összehasonlítás, amikor Éva eszébe juttatja Hans Sachsnak a Trisztán történetét, és közben megszólal a Trisztán és Izolda zenéje, mármint amit Wagner írt hozzá. Ily szemtelen csak Mozart volt korábban, amikor a Don Giovanni fúvósszekciója a Figaro házasságát játssza. Jaj, ezt már túlságosan is ismerem, mondja Leporello. De hát Mozart előtte idéz még két másik szerzőt. Ilyesmi Wagnernak eszébe nem jutna.