Alulnézet

Alulnézet

20240304_211647.jpg

Csodálatos helyet kaptam a Svéd Rádió Szimfonikus Zenekarának koncertjére, egészen elöl, így egy ideig mindenféle ostobasággal foglalkoztam. Például a cipőkkel, hogy azért ez mennyire jó, a svédeknél a jelek szerint kötelező a frakk mellé a lakkcipő, ez mégis valami stílusérzékre utal. Hiába nem kényszeres frakkbarát az ember, ha már frakk, legyen lakk, annál hervasztóbb nincs, mint a magyar gyakorlat, gyűrött pingvinek üldögélnek gumitalpú pincércipőben. Persze, könnyű volt elszéleszteni a gondolatokat, a svédek nyilván hazafiságból Alfvént játszottak, ami, ha nem a Midsommarvakáról van szó, egy kicsit kilátástalannak tűnik, nem tudja az ember, mennyi van még hátra, miről van szó, mennyire komolyan veendő a műsorszám.

A cípőnézegetés Christian Gerhaher érkezésével ért véget, még láttam, hogy ő bár finom lábbelit visel, nem lakkot, aztán már tényleg koncert lett a koncert (a saját korlátoltságomról beszélek, nem az övékről), Mahler Rückert-dalok. Szép a hang, szépek  dalok, ha nem teljes az élmény, arról nem az énekes tehet, hanem hogy annyira kevés támogatást kapott a zenekartól és Daniel Harding karmestertől, kísérték, de nem együtt mentek föl a csúcsokra és le a mélységekbe, pedig ez ilyen volna. Az ifjú Mahler nagy, komoly elszánásai és elképzelései, hogy éjfélkor megtalálja az Urat, vagy búcsút mond a nagyvilágnak. Ha nem éli át a hallgató a drámát, akkor nem él át semmit, hacsak nincs még abban a mahleri korban, amikor a dalok születtek. Semmit? Az azért túlzás, van azért egy szépen szervezett koncert, egy énekes, aki mint valami szereplő a Szegény árvák című filmből, zeng, zeng, jön ki a szeme a magasságoknál, tetszik, csak nem vérre megy.

Körülbelül ez igaz a második részre is, ez is tetszik, ez sem megy vérre, de itt tetszeni azért nehezebb. Imígyen szóla Zarathusztra a mű, ami mindig nagy csata, az elején lemegy az, amit mindenki hallani akar, és akkor még hátravan negyven perc zene. Ez a probléma kipipálva, szépen játszanak a svédek, Harding mindent tud, amit egy karmesternek tudnia kell, jók a hangzásarányok, végigviszik a darabot, amitől úgy tűnik, Zarathusztra megszüli önmagát. Ennél többet várni és elvárni nem lehet.

Attól persze még várja az ember.

Hármas, hetes, ász

Hármas, hetes, ász

vigee.jpg

Az operai élmények hatására gyorsan elolvastam a Pikk dámát, tényleg el is lehet olvasni gyorsan, Puskin takarékosabban bánt a szavakkal, mint a szövegkönyvet író Csajkovszkij-öcs, és elég tanulságos összevetni, kiből mi lesz az operaszínpadon. Ezt, persze, az Anyeginnál is érdemes megtenni, de a Pikk dámánál talán látványosabbak a különbségek. A történet végén a hősszerelmest (aki Puskinnál se nem hős, se nem szerelmes) elmegyógyintézetbe zárják, a hősnő boldogan férjhez megy valami rendes pasashoz. Nem is ez az érdekes, pontosabban ez is érdekes, de leginkább az ragadt meg, amikor Hermann behatol az öreg grófnő palotájába. A tulajdonosok éppen bálban vannak, Hermannak más dolga sincs, mint elhaladni a portásfülke mellett, aztán föl az emeletre. Közben elmegy két madame Lebrun festmény előtt…

Madame Lebrun! Vagyis, ahogy ma írjuk-mondjuk Élisabeth Vigée Le Brun! És kettő is volt a belőle a grófnőnek. Akkora csoda volt Párizsban a moszkvai Vénusz, hogy két képet is hazahozott Marie Antoinette udvari festőnőjétől?

Még csak nem is kellett cipekednie. Élisabeth Vigée Le Brun jobban átlátta, hogy mi történik a francia társadalomban, hogy esetleg előrángatják őt is, mint a királyné bizalmasát, ezért 1789-ben szépen eltűnt Párizsból, sőt Franciaországból is, európai körútra indult, Szentpéterváron is alkotott, így kerülhetett Puskin-történetekbe. Végleg csak 1805-ben tért haza, és ma már elmondhatjuk, hogy jól számolt, majdnem nyolcvanhét éves volt, amikor meghalt. Marie Antoinette ötvennel kevesebb.  

Talán vissza kellene költöznöm

Talán vissza kellene költöznöm

Él egy rendkívüli ember a nyugati határszélen. Illetve biztosan sok rendkívüli ember él ott, de ezt az egyet valamiért kevesen ismerik, pedig élő legenda. Sebestyén Ernő, hegedűművész, a Bajor Rádió Szimfonikus Zenekarának egykori koncertmestere.

p3010018.JPG

  • Mondd, igaz az, hogy amikor Bernstein 1983-ban itt lépett föl az Erkel Színházban…
  • Én voltam a koncertmester. Engem ölelt át a hangverseny végén.
  • Hogyhogy nem ettől volt akkor hangos a hazai sajtó?
  • Nem tudom. Szerinted mi a magyar ember legjellemzőbb tulajdonsága?
  • Irigység?
  • Te mondtad.
  • Mi a történet eleje?
  • Tizenkilenc éves koromban kerültem be az Operába…
  • Nagyon fiatalon.
  • Meglehetősen. Csodagyerekként indultam, kilenc évesen már a Zeneakadémiára jártam. Aztán a kommunizmusban úgy voltak vele, hogy csodagyerekeket nem nevelünk, mindenki érettségizzen le előbb, és aztán meglátjuk. Én viszont összevesztem az édesapámmal, mert ő hátrafelé fésülte a haját, én meg oldalra. Azt mondta, ha másnaptól nem fésülöm én is hátra a hajam, akkor nem akar többet egy lakásban élni velem. Nem volt mit tenni, elmentem, jelentkeztem az Operába, föl is vettek.
  • Ez egyenes útnak látszik. Miért döntöttél úgy, hogy mégis menned kell?
  • Tíz évig játszottam az Operában, közben voltak fellépéseim a Rádiózenekarnál is. Ott mondták, hogy miért ülsz te a bányában, gyere át hozzánk. Én meg azt gondoltam, hogy jó, az operák után megismerem a szimfonikus repertoárt is. Erre Kórodi András, az Opera karmestere elvetette tőlem az állami hangszert. Ekkor azt mondtam, hogy nekem itt nincs maradásom.
  • Hogyan tovább? És merre?
  • Előjátszottam Lorin Maazelnek, aki azt mondta, hogy az ő zenekarában, a Bajor Rádiónál van egy üresedés, oda fölvesz. Aztán küldött egy levelet, hogy sajnos közben betöltötték a helyet, de mehetek játszani a Bajor Állami Operába, ahol ő főzeneigazgató. Ott próbát kellett játszanom. Épp a kvartettel voltunk úton, és mondtam a többieknek, hogy menjenek haza, én még megyek próbát játszani. Megkaptam az állást, szeptemberben találkozunk. Mondtam nekik, hogy megtisztelő az ajánlatuk, de ha elmegyek most haza, akkor valószínűleg nem találkozunk, mert eddig se nagyon akartak útlevelet adni. Jó, mondták, a második hegedűszólamban van egy beteg kolléga, az ő helyére beülhetek.
  • A család mit szólt?
  • A feleségemmel a kapcsolatunk épp zsákutcába jutott, otthagytam neki mindent, csak a kottáimat vittem el. Anyám Pranger-lány volt, osztrák. Tudott magyarul, de törte a nyelvet. A szüleim örültek neki, hogy sikerrel kiverekedtem magam ebből a szorításból.
  • Hogyan kerültél az operazenekarból mégis a szimfonikusokhoz?
  • Tíz évig voltam az operában, aztán hívtak a szimfonikusok, hogy volna-e kedvem velük menni egy amerikai turnéra. Ott aztán megkedveltek, és meghívtak, próbát játszottam…
  • Megint próbát kellett játszani?
  • Tudod, sehol nem játszottam próbát úgy, hogy ne kaptam volna meg az állást. Jean Martinon nevét ismered?
  • Persze.
  • Ő dirigált a Filharmóniai Társaságnál egy koncertet, amikor még fiatalember voltam. Ő nemcsak karmester volt, de zeneszerző és hegedűművész is. Valamiért a hegedűje nem érkezett meg, elkeveredett az úton. Odaadtam neki az én hegedűmet. Nagyon köszönte, és kérdezte, hogyan tudná meghálálni a szívességet. Mondtam neki, hogy hallgasson meg, szeretnék neki játszani. Elmentem a Royalba, tetszett neki a hegedülésem, azt mondta, karriert csinál nekem. Küldött egy szerződést, Bachot és Wieniawskit kellett volna játszanom. Bementem a szerződéssel a koncertirodához, hogy kellene az útlevél. De nem jött az útlevél, nem kaptam meg. Az ügyintéző hölgy azt mondta: csak. Akkor megfogadtam, hogy soha nem fogok disszidálni, ne mondhassák, hogy látjátok, igazunk volt. Soha nem is voltam disszidens, mindig hivatalosan mentem. Tizenöt évig küldtem a fizetésem 13 százalékát haza a nyugdíj megállapításánál ebből egy évet elismertek.
  • Mondd, mi a különbség a koncertmesterség és a szólistaság között?
  • Lehettem volna szólista, de azt gondoltam, hogy állandóan kofferbe pakolni, és tizenötször eljátszani a Mendelssohn Hegedűversenyt, azt én nem akarom. Így meg egy csodálatos irodalmat ismertem meg. operát, szimfonikus műveket, vonósnégyeseket, kamarazenét.
  • Minden karmester keze alatt játszottál, aki csak számít. Karajan, Böhm, Bernstein, Ozawa, Kleiber, Maazel, Solti, Abbado, aki csak az ember eszébe jut, neked eleven emlék. Ha nem akarsz, ne válaszolj, de volt a híres karmesterek között olyan, akiről azt érezted, hogy túl van értékelve, túl van menedzselve?
  • Tudod, ki? Az olasz.
  • Giuseppe Sinopoli.
  • Köszönöm. Belőle a média csinált sztárt. Talán még Sir Colin Davis. Ő valahogy nem tudta a szakmát. Nem tudta, hogy miért nincs együtt a zene, és nem tudta, hogy mitől hamis. Volt olyan, hogy a próbán rám szólt, most játsszuk nélküle. Én meg összefogtam az egészet, és minden rendben volt. Akkor én haza is mehetek? Sir Colin, ezt ön mondta.
  • Az soha nem jutott eszedbe, hogy magad vedd a kezedbe a pálcát?
  • Nem kellett. A kamarazenekar, a Berlini Filharmonikusok kamarazenekara mindent megadott nekem.
  • Ezt hogy csinálod, hogy ilyenkor magadat is hallod, füledbe szól a hegedű, de közben a többieket is figyelni kell…
  • Ez a koncertmester tehetsége. Nem előjátszol, hanem együtt a többiekkel, de mégis irányítod őket. Ezért mondta azt rám Bernstein, hogy én vagyok a világ legjobb nem zsidó koncertmestere. Ő látta és értékelte ezt a munkát.
  • Ennyi élmény után most más dolgod sincs, mint itthon ülsz és emlékezel?
  • A nyolcvanadik születésnapomon se a Rádió, se az Opera nem keresett meg. A Magyar Művészeti Akadémiának tagja vagyok, de mint nem akadémikus. Kinevezett professzor voltam tizenöt évig egy német főiskolán, de itt nem vagyok akadémikus. Amikor ezt kimondták, megköszöntem, nagyon megtisztelve érzem magam, de most mondják meg, hogy portás, éjjeliőr vagy takarító személyzet leszek. Úgyhogy még ma is, itt, ahol ülünk, Kőszegen, eszembe jut, hogy talán vissza kellene költöznöm Németországba.
Nekünk énekelnek

Nekünk énekelnek

Kint van a Metropolitan jövő évi szereposztása, és öröm, nagy öröm, megint van magyar szereplő a megnevezett szereplők között (azért mondom ilyen bonyolultan, mert fogalmam sincs, a zenekarban és a kórusban vannak-e magyarok), Kálmán Péter énekli Bartolót A sevillai borbélyban. Mi több, jövőre a május 31-i előadás Live in HD, itthon is mindenki megnézheti őt a Müpában vagy a moziban, kíváncsi vagyok, lesz-e interjú vele, és fog-e üzenni a magyar rajongóknak valamit magyarul.

Ezzel a közvetítéssel, ha jól számolom (ezt akartam volna mondani, két napja) Kálmán Péter lenne a harmadik magyar, aki a HD-közvetítésben szerepel, előtte volt Komlósi Ildikó és Sebestyén Miklós. Nem HD-n persze jobban állunk, minimum egy Marton Évával és egy Miklósa Erikával. Közben viszont rájöttem, hogy a harmadik hely sincs meg, hiszen jövő szombaton Kutasi Judit lesz Preziosilla A végzet hatalmában.

Sajnos róla meg eszembe jutott a vicc, hogyan csináljunk egymillió magyarból románt? Át kell őket hozni a határon. De itt a megoldás, hogyan csináljunk belőlük újra magyart? Fel kell léptetni őket a Metropolitanben.

Igazából nem ezt akartam mondani, hanem hogy nagyon drukkolok.

p1240098.JPG

Rendezői változat

Rendezői változat

Ezt a jelenséget soha nem tudtam pontosan a helyére tenni. Van a filmrendező, sok esetben a világ legegoistább alakja, annyira az, hogy nem jön zavarba attól, ha színészek, statiszták, világosítók, operatőrök, sminkesek, sofőrök és focus pullerek hada szolgálja az ő elképzeléseit. Annyira nem jön zavarba ettől, hogy sokszor önmagát állítja a cselekmény központjába, úgy értem, minden róla szól, de a kiindulási alap mindig valami saját élmény, saját álom. Csak hát a legtöbb esetben ezt a saját élményt és saját álmot mégsem ő maga játssza el, csak keres valami hasonmást, vagy égi mást, aki olyan mint ő. Fellini és Mastroianni a leghíresebb példa, de lehetne Horváth Ádám és Kulka János is, vagy most, két héttel Szurdi Miklós halála után óhatatlanul eszembe jut ő is, a Hatásvadászok című film, egy vidéki színházi rendező megpróbáltatásairól. A színházi rendezőt Szakácsi Sándor játszotta, aki meglehetősen hasonlított az egyébként színész végzettséggel is rendelkező Szurdira.

Akkor most hogy is van ez? Egocentrizmus vagy nem? Ha magamról beszélek, de nem én vagyok látható, akkor még magamról beszélek? Vagy úgy van ez, mint a római császárszobroknál, az arc a császáré, de az atlétikus test nyilvánvalóan nem az övé. Megismerném a császárt, ha szembejönne az utcán, de a fejét minden nehézség nélkül át lehetne helyezni egy másik császár testére. Akkor most ő az, vagy nem?

caligula.jpg

Ravellel vitatkozni

Ravellel vitatkozni

ravel1.jpg

Azt hiszem, reménytelen. Azért van, aki megpróbálja, valamikor Vladimir Ashkenazy újrahangszerelte az Egy kiállítás képeit, és nem is az a kérdés, hogy az ő hangszerelése jobb-e vagy sem, mint Ravelé, hanem hogy bizonyos zenei és zenén kívüli dolgokat Ashkenazy egyszerűen jobban értett, mint Ravel. Csak attól, hogy onnét jött, ahonnét Muszorgszkij. A Goldenberg Sámuel és Smüle tételben (vagy képben?) például Ravel trombitát használ, ami szép is, jó is, de Ashkenazy rájött, hogy az az icergős dallam igazából a hegedűt idézi, valami klezmer-szerű cincogást. Jó, elmondta, megcsinálta, fölvette, de azóta is mindenki a Ravel-hangszerelést játssza.

Tegnap jutott az egész az eszembe, amikor a Fesztiválzenekar Ravelt játszott, a Le tombeau de Couperint. Couperin sírja, az a darab címe, eredetileg zongorára készült, de Ravel a hat tánctételből meghangszerelt négyet. Nyilván a zenével foglalkozók számára örök kérdés marad, hogy miért csak négyet, a zenével kreatívabban foglalkozók számára meg örök felhívás, hogy na, nem akarod megcsinálni azt, amit Ravel nem tudott, nem akart, nem csinált? Kocsis Zoltán meghangszerelte a hiányzó tételeket, és vissza is állította az eredeti sorrendet, mert Ravel ezzel is egy kicsit kavarintott, az eredetileg negyedik tételként szereplő Rigaudont tette a zenekari változat végére, ebben szerintem is nehéz volna vitatkozni vele, jobban lezárja a művet, mint bármelyik más tétel. Kocsis persze a rájellemző gyakorlatiassággal nagyon nehezen használhatóvá tette a maga teljes változatát, mert az általa meghangszerelt Toccata nagyobb zenekart igényel, mint a darab többi része, ami azt jelenti, hogy néhányan csak végigülnek öt tételt, hogy az utolsó percekre beszálljanak ők is a muzsikálásba. Van hát érv elég a Kocsis-változat ellen, köztük egy olyan, amit maga Kocsis is elfogadna: Ravelnek nem ez volt a szándéka.

Most mégis ott ül az ember a koncerten, és eszébe jut, hogy ha a Fesztiválzenekar sem játssza el ezt a változatot, és nyilván a Nemzeti filharmonikusok sem, hiszen egészen más repertoárral kezdtek el dolgozni, akkor ez az egész szépen, lassan, illetve nem szépen, és még csak nem is lassan el fog halni. Bekerül Kocsis sírjába.

Oscar bácsi közeleg

Oscar bácsi közeleg

holdovers.jpg

Hiába tudja az ember, hogy teljesen mindegy, ki nyeri az Oscar-díjat, mert nyerik néha jók is, néha rosszak, azért ilyenkor csak nekiáll tippelgetni. Kap valaki a Téli szünetért? Öt kategóriában is jelölték, abból az egyik a legjobb vágás, bár nekem pont akkor tetszik, amikor nincs vágva, amikor egy snittben kerülgeti tanár és diák az italos pultot az éjjel-nappaliban, és a tanár pirulva bevallja, hogy leütötte azt a másikat. Ja, nem, elütötte.

Szóval jó fim, szeretjük, vagyis értelmes ember nem szereti, mert túl kiszámítható, de a nem értelmes sem szereti, mert mégsem elég karácsonyi. Most az a kérdés, hogy vagyunk-e elegen értelmes és nem értelmes között a pallón, hogy a Téli szünetből mégis karácsonyi klasszikus legyen, amit majd minden évben megnézünk a tévében. Én azért szeretném, ha így lenne.

Addig meg drukkolunk Paul Giamattinak, a legjobb főszereplőért, de tudjuk, hogy nem ő kapja majd meg, drukkolunk a legjobb filmért, de azt sem ők kapják meg. A legjobb eredeti forgatókönyv szerintem nem is jár, mert annyira azért mégsem. És akkor felcsillan még egy lehetőség, a legjobb melléknő, Da’Vine Joy Randolph. Az még összejöhet.

Goldot-ra várva

Goldot-ra várva

goldberg1.jpg

Hetekig kerülgettem ezt a lemezt, jaj, most mi lesz alapon. Meg igazság pillanata alapon. Goldberg Vikingur Ólafssonnal. Játszotta a Müpában, úgy hat-nyolc variáción át fogalmazgattam magamban, hogy mi nem tetszik, vagy egyáltalán, hogy nem tetszik, de vajon miért. Aztán szépen feladtam az ellenállást, miért küzdök azon, hogy ne érezzem jól magam az előadás alatt, amikor szépen játszik, okosan játszik, támadhatatlanul zongorázik, minden megszólal, nemcsak az, ami a kottában van, de amit a kottalapok vagy kottafejek egésze együtt is kiad. Ha valami nem stimmel vele, az valószínűleg velem nem stimmel, úgyhogy jó ez.

Aztán egy hét múlva fölkerült az internetre egy koncert. Ugyanezen Vikingur, ugyanezen Goldberg úr, koncertfelvétel, teljességgel elviselhetetlen (nekem elviselhetetlen) ünnepélyességgel és szertartásossággal, mintha az élő élmény helyett temetnénk a zenét, van egy ilyen furcsa szokása az emberiségnek, összegyűlnek és csöndben vannak, amíg egy kiválasztott a zongora mellett ül, és nyomkodja a billentyűket.

Hiába tudja az ember, hogy ennyit nem változhat egy előadó két hét alatt, mert magáról is azt gondolja, hogy ennyit nem változhat két hét alatt, nincs megoldása a jelenetnek. Vagy ez a megoldása, hogy készült Vikingur Ólafssonnal stúdiófelvétel, ezen talán pont azt mondja a műről, amit mondani akar, nincsenek zavaró körülmények, ők ketten, Bachhal. Mi hárman, Bachhal. Most mi lesz?

Nem könnyíti meg a dolgot az őrült fotóművész, akit ráeresztettek a művészre, és aki mindenféle bazaltköves portrékat meg lehetetlen kézmutogatós pózokat követelt meg a zongoristától, de azért ettől lehet függetlenedni. És akkor itt állunk a nagy semmi, úgy értem a nagy megoldatlanság közepén. Egy harmadik Vikingur Ólafsson játszik, aki jól zongorázik, de itt meg is akadtunk. Mintha meg sem karcolódna a mű felszíne az ő előadásától. A nagy variációk kipi-kopogásnak hatnak, mintha leginkább arról szólna az előadás, hogy ez eredetileg csembalódarab, szóljon egy kicsit úgy a zongora, mintha nem volna zongora. És akkor az jó?

Nem Gould mélységét vagy kihalt, csillagközi tereit kérem számon, legalábbis remélem, de valamit, valamit jó volna hallani. Nem hallom. Most mi van?

Suvick

Suvick

suvick2.jpg

Nyehljudov herceg a Feltámadás harmadik fejezetében fölkel, elszívja az ágy szélén első cigarettáját (a csikket a földre dobja), megmosdik, fogat mos, lábát tükörfényesre suvickolt cipőjébe dugja… Várjunk csak. Én mindig is suvickolást mondtam, de egy idő után hozzászoktam, hogy másképp mondjuk, másképp írjuk, ez a szó a könyvekben mindig suvikszolásnak van írva. Olyan, mint a „sparhert”, ami olvasva mindig sparhelt, vagy a slag, ami régebben slaug volt, valahogy folyamatos a szóváltozás. Jelen pillanatban a helyesírás-ellenőrzőm a sparheltet sem így, sem úgy nem húzza alá. A suvickolást c-vel most még aláhúzza, ksz-szel nem.

Talán igaza van, a szó német eredetű, a Schuhwichse cipőkrémet jelent, az ottani ch-ból, erős h-ból a magyar gyakran pongyolít k-t, 1972.ben volt az olimpia „Münkenban”. Mondta Hofi Géza. De hogy még meg is cserélődjenek a hangzók, és az sz c-vé változzék, ahhoz kell némi idő, legalábbis írásban.

Meg se akadtam volna a dolgon, ha tíz sorral lejjebb nem suvickolnának már megint, Nyehljudov kimegy a hosszúkás ebédlőbe, amelynek padlóját három szolga suvickolta fényesre. Ez a Gy. Horváth-fordítás, megnéztem Szőllősy Klárát, ő nem is ugyanazt az igét használja a két mondatban, oroszul meg nincs meg a regény, szóval itt állok a teljes bizonytalanságban. Lehet, hogy a suvikszból és suvickból épp a suvick tűnt el az évek során? Úgy értem, maga a cipő és a krém, és egyszerűen ma már csak kefélést, fényesítést, aprólékos tisztogatást jelent? És, mint annyi mindent, ezt is Tolsztojtól kell megtudni?

Kripli

Kripli

Az ösztönös reakció valószínűleg az ijedtség meg a félelem, esetleg borzadás, és csak utána jön a csodálat, de talán át lehet ugrani az első hármat. Itt ez az ember, Crip Heard, igazi neve Henry, de hát Crip lett belőle, amikor már hivatásos táncosként szörnyű balesete áldozata lett, az autó, amelyben ült, vonattal ütközött. Csoda, hogy túlélte. De elveszítette a jobb karját és a jobb lábát. Húszéves volt, már nem kezdett új karrierbe. Maradt táncos, egy karral, egy lábbal, egy mankóval. Időnként mankó nélkül. Túlélni is csoda, de folytatni még nagyobb csoda.

Bárki, aki nehéznek érzi az életét, nézzen ide.

süti beállítások módosítása