Midőn New Yorkban laktam, végig azt éreztem, hogy nem is ott lakom, hanem egy filmben. De melyik filmben? A kézenfekvő megoldás az lett volna, hogy a Sesame Streetben, mivel valóban ebben a házban forgatták a Sesame Street több epizódját is, de nem lehet, mivel én egyetlen részt sem láttam a sorozatból. Közben nap mint nap kapaszkodtam föl a szokásosnál, vagy legalábbis a nálunk megszokottnál magasabb lépcsőkön… Mondták, hogy ne ijedjek meg, a földszinten lakik egy néni, aki időnként kijön kiabálni a bejárati ajtó elé, mondjam csak neki, hogy minden rendben van, és akkor abbahagyja. Egyébként soha nem jött ki, egyszer láttam, hogy ebédet hoztak neki, csak a kezét nyújtotta ki a résnyire nyitott ajtó nyílásában. Éjszaka pedig megjött a padlás lakója. Nem ment át a szobámon, de jött, és ment az otthonába, és bégre beugrott a név. Victor Velasco. A Mezítláb a parkban.

Amíg nem tapasztalja meg az ember, nem is érti. Nem az a poén a darabban, hogy minden nagyon el van túlozva, hanem hogy semmi nincsen eltúlozva, Az élet elég vicces drámaírói segédlet nélkül is.

Nem a mi Esterházynk védelmében, remélem, őt nem is kell védeni, hanem egy másik, egy régebbi, Miklós herceg, aki megrendelte Beethoventől a C-dúr misét. Alapvetően ez egy nagy tett volt tőle, addig évente Haydn írta Esterházyné nevenapjára a miséket, de aztán ő kidőlt a sorból, jött Hummel, fogalmam sincs, hogy milyen miséket írt, de Esterházy gondolt egy nagyot, és fölkérte 1807-ben Beethovent.

Az eredménnyel nem volt elégedett, ekkor hangzott el a híres mondat, hogy „mondja, kedves Beethoven, mit művelt már megint?”, amin Hummel elröhentette magát, Beethoven megsértődött, a jelenet meg bekerült a komolyzene anekdotakincsébe, a fafejű megbízók értetlen megjegyzései közé.

Hallgatom most a művet, és az a sanda gyanúm, hogy Esterházynak igaza volt. Úgy értem, ez a mise annyira más, mint a többi, annyira más, mint Haydn (pedig Beethoven tanulmányozta Haydnt, hogy valami hasonlót írjon), annyira nem közösségi élmény, hanem valami magányos és személyes küzdelem… - nem erre szólt a megbízás. És ha Esterházy Miklós tényleg olyan ostoba lett volna, talán föl sem tűnik neki, sokan énekelnek egyszerre, mi mást akarhatna az ember.

Furcsa módon a mű története nem segített a művön magán, sokak szerint a legelhanyagoltabb Beethoven-darabok közé tartozik a C-dúr mise. Persze, mert nem sokkal utána jött a Missa solemnis, ami ugyanez (de tényleg, visszaköszönnek a megoldások), csak nagyobb, érettebb, beethovenebb. A lényeg, hogy a látszat ellenére ez az Esterházy Miklós nem volt ostoba ember.

Ez az Izland Glenn Gouldja megjelölés Vikingur Őlafsson kapcsán olyasmi, amit egyáltalán nem értek, vagy nem értettem a tegnapi koncertig. Erre gondoltak? Betiltotta a tapsot? Legalábbis koncert közben, nincs ki- meg bejárkálás, nincs pisilés, furcsa módon ettől köhögés sincs. Nincs taps, csak a zene. Szép és nemes, és elvesz valamit, amit amúgy sem szeret az ember: a bravúrkodást. Meg elveszi azt az elég rusnya hanghatást két mű között. Csáp-csáp-csáp helyett Beethoven, Bach, Schubert.

Elvesz mást is, az egyes művek önálló életét és fejlődését a semmiből a befejezésig, a másik semmiig. Helyette jön egyből a következő, sokszor valóban megállás nélkül, Beethoven még zeng, és már indul Bach. Egyszer volt egy kicsit nagyobb szünet, de az meg egy mű közepén volt, Beethoven E-dúr szonátájának variációs tétele előtt. Ettől vagy nem ettől, de úgy is éreztem, hogy igazából ezt akarta eljátszani Vikingur Ólafsson, a többi előjáték volt, szép, tiszta, nem épp fehéren izzó, nem halálosan fontos, Izlandból nem a gejzír, hanem a hűvös szelek.

Az a furcsa az egészben, hogy az ember azt képzeli, a nagy egybejátszástól majd a műveket magukat nem lehet érzékelni, mintha folyton csak a tájat nézhetnénk, és nem a baktert a bakterház előtt, de ez végül nem így lett, inkább kisebb egységekre bomlottak a zenék. Milyen szép volt a Sarabande, és mennyire nem volt logikus folytatása a Gavotte.

De ott van hozzá az erőfeszítés. Közös erőfeszítés, hiszen ő végig játszik, mi meg végig hallgatjuk, és mivel Beethoven volt az utolsó szám, úgy megyünk haza, hogy ez mégis, mégis, mégis valami fölemelő, nagy csoda volt. Ünnepi mise pogányoknak.

Egymás után ment két film az egyik csatornán, nincs ebben semmi különös, láncdohányzás, láncfilmezés. Előbb Woody Allen, és a Rejtélyes manhattani haláleset, utána a Szövetségesek Brad Pitt-tel és Marion Cotillard-ral. Az egyik a kilencvenes években játszódik, New Yorkban, a másik a 2. világháború alatt, Londonban.

A zenéjük meg ugyanaz. Nem végig, de mindkettőben megszólal Benny Goodman zenekarától a Sing, Sing, Sing.  A Rejtélyes manhattaniben csak a feszültség fokozása kedvéért, a Szövetségesekben erre táncolják a jitterbugot az angol katonák. Az utóbbi jelenet nekem egy kissé valószínűtlennek tűnik, nemcsak azért, mert nem nézem ki az akkori angolokból ezt a nagy elő-rokizást, de a lemezezés akkoriban nem volt annyira egyszerű. 78-as fordulatszám, egy oldalra három perc fért, a szám meg a Benny Goodman-változatban körülbelül hat perc, szépen meg kellett fordítani a tányért. Volt is rá lehetőség, mert Gene Krupa dobszólói törik meg a zenei folyamatot, eszelős dzsungel-hatás, és már mehetünk is tovább.  

Woody sima ügy, ők ismerték is egymást Benny Goodmannel, leveleztek arról, hogy milyen klarinétot vásároljon magának az előbbi. Aki emlékszik még az itteni föllépésére, tudja: nem azon múlik.

Nyavalygunk a jegyárak miatt, és nyilván igazunk van, egyfelől a kultúrát nem kellene vagyoni cenzushoz kötni, ne csak az nézhessen Anna Netrebkót, aki megengedheti magának, hanem mindenki, akit csak érdekel. Másfelől meg ezek a legértékesebb pillanatok az életben, mondjuk egy jó koncert, és nem árt, ha az emberek tudatosítják magukban: nem azért kell hangversenyre vagy moziba menni, mert ott kevésbé van hideg, mint az utcán.

Nem tudom, mi a megoldás.

De néha eszembe jut a Monty Python mozifilmje, a Brian élete. Illetve gyakran eszembe jut, de eszembe jut az elkészítése is, megírták, költségvetették, akárhogy is nézik, hiányzik még kétmillió font. Ma is pénz, de a hetvenes évek végén tényleg sok pénz volt. Nem tudták előteremteni. Akkor hát nincs forgatás, mindenki mehet a dolgára. És jött a hír, mégis megvan a pénz, George Harrison odaadta.  

Elegáns dolog, de annak is egy kicsit hóbortos, úgyhogy felhívták George Harrisont, hogy nagyon-nagyon köszönik, de mégis: miért?

Kíváncsi voltam, milyen lesz a film.

Ja, az más.

Hálából egy jelenetben látható George Harrison, ahogy ott lökdösődik a tömegben. Káprázatosan ügyetlen, és végig rajta van valami civil vigyorgás. De ha nem adta volna oda a pénzt, ma nyilván senki nem tudná, hogy nézett ki George Harrison.

A Schindler listája ment a tévében, inkább hallgattam, mint néztem, leginkább Itzhak Perlman dús hegedűhangját. Ez is nagyon érdekes, amikor valakinek a hangszere hasonlóan szólal meg, mint a saját hangja. A legjobb példa Louis Armstrong, szerintem teljesen egyértelmű, ha trombitál, vagy ha énekel, hogy a két hanghatás ugyanattól az embertől származik. Perlmannek, ez talán köztudomású, olyan szép basszus hangja van, hogy a James Levine vezényelte Tosca-lemezen ő énekli a börtönőrt.

Perlman egyébként az idén múlt nyolcvanéves, aligha fogjuk a hegedűjét hallani, de nem is ezen akadtam aztán meg, hanem a zeneszerző életkorán. John Williams 93.

Valaha a rövid élet egyik biztosítéka volt, ha a z ember zeneszerzőnek állt. Mozart 36, Schubert 32, Beethoven 57, de ő kettővel fiatalabbnak hitte magát, mert az apja, hogy jobban el tudja adni csodagyerekként, szélhámoskodott a korával. Debussy 56. Vannak kivételek, Haydn vagy Stravinsky és Kodály, de az alap az, hogy nem a komponálás a hosszú élet titka.

Ma meg Philip Glass mindjárt 89, Steve Reich egy évvel idősebb, Arvo Pärt is elmúlt 90, Kurtág februárban 100. Hol egy üres kottapapír?   

Az utóbbi hetek legmenőbb kortárs zenei lemezének az a címe, hogy Növények. Így, magyarul. Pedig nem is magyar a szerző, Thomas Adés írta a darabot, hét magyar vers megzenésítése, a lemezen Károlyi Katalin énekel, a Ruisi vonósnégyes játszik, és hogy az egész még meglepőbb legyen, a dalciklus után egy Haydn-vonósnégyest illesztettek. Egyáltalán nem vész össze a két mű, se a két komponista.

Igazából semmit sem tudok az egészről, Adés régóta a zenei figyelem középpontjában áll, emlékszem még az első dokumentumfilmre, ami róla készült, robogózott Angliában, ami, tekintettel az esős időjárásra, nem is olyan nagy kéj. Májusban meg itt volt a Bécsi Filharmonikusokkal, saját zongoraversenyét (is) vezényelte. Hogy jutott eszébe magyar verseket megzenésíteni?

Talán Kurtág miatt, hiszen olyan az egész, mint egy megszelídített Kurtág-ciklus, és ha a hallgató tud magyarul, elcsodálkozhat, hogy Adés is tud magyarul, legalábbis a versek minden szavát érti, úgy zenésítette meg, a Kertész leszekben csíp a csalán, a Gyökérben sír a fűrész. Nem is sír, de sííííííííííííííííír, és az énekes, miután valószínűtlenül sokáig tartja a szót, még utána sem vehet levegőt, ki kell préselnie azt is, hogy fejem felett. Hogy szövegértés nélkül milyen lehet a dalciklus, nem tudom, de hát kapott díjakat, talán úgy is élvezetes. A bemutató fent van a YouTube-on, 1600-an megtekintették, 43 felfelé mutató hüvelyk.   

De annak is, aki érti a szöveget, beszél magyarul, mekkora felfedezés, nemcsak a zene, de a cím. Amit Adés mond, hogy a szó, növény nem arra utal, hogy valami zöld, szilárdan áll a földben, vagy bármi, hanem arra, hogy növekszik, gyarapodik, fejlődik. Pozitívabb a nyelvünk, mint mi magunk.

Tényleg csak, vagy majdnem csak a legjobbakat lehet elmondani a Müpában előadott Nabuccóról, zenekar, karmester, a címszereplő, Amartüvshin Enkhbat négy fal között (a képen pont négy falon kívül látható) csodálatos hangjáról. El is mondom majd alkalomadtán, de most inkább a furcsaságokat. Például hogy valaki csak két mondatot énekelt, mégis kottából. Rendben van, biztos izgulós, emiatt nem is jött ki a színpad elejére a meghajláskor, ebbe viszont nem avatták be a Müpa személyzetét, így volt egy kislány, aki behozott egy csokor virágot, aztán szépen ki is vitte. Remélem, megtarthatta.

A felirathoz Anger Ferenc fordítását használták, aminek nem sok értelme volt, mert ő énekelhető magyar librettót készített, ennek megfelelően egyáltalán nem pontos, viszont vannak benne, nyilván szándékosan nyelvi modernségek, hogy csökkentsék a szakadékot a régi mű és a mai közönség között. ennek megfelelően aztán Nabucco arról panaszkodik, hogy őt megvezették. Megvezették? Ezt a szót először Frei Tamástól hallottam, amikor arra adott magyarázatot, hogy miért egy orosz zöldségestől kérdezte meg, mennyiért merényelné meg a magyar miniszterelnököt. Megvezették. Rendben van, de Nabuccót még félrevezették. Legalább az igekötővel jelezni kellene, hogy nem ugyanaz a kaliber.

Terjed a neten a Whitney Houston Challenge, vicces, nem veszélyes és nem is teljesíthetetlen: el kell találni a dobütést az I Will always Love You végén, mielőtt az énekesnő belekezd az and I-I-I-I éneklésébe. Az emberek nagy többsége elsieti, aztán, aki rájön, hogy a többiek elsiették, az meg lekési. Aki eltalálja, az meg boldog.  

Hogy a kihívásnak Whitney Houston a neve, az jogos, mert az általa énekelt feldolgozáshoz kötődik, de el szokás felejteni, hogy a dalt egy másik énekesnő írta, Dolly Parton. Általában eléggé gyanakvó vagyok az énekesnők által írt slágerekkel kapcsolatban, lehet, hogy semmi okom nincs rá, de egy kicsit nehezen tudom elképzelni, hogy Mariah Carey írta volna az All I Want For Christmast. Valahogy logikusabbnak látszik, hogy jön egy ismeretlen tehetség, eladja a dalát a hírességnek jó pénzért, az meg kockáztat, ha siker lesz a dalból, a jogdíjakból bőségesen megtérül a befektetés. Mindenki jól jár.

Hanem az I Will Alwayst mintha tényleg Dolly Parton írta volna. Beleillik az életrajzába, illik a hangjához, és amikor fölhívták a hírrel, hogy a Több, mint testőrben Whitney Houston énekli majd a dalát, azt mondta, de jó, kíváncsi vagyok, mihez kezd majd a harmadik versszakkal.

Milyen harmadik versszakkal?

Kiderült, hogy a feldolgozók nem az eredeti felvételből dolgoztak, hanem a Linda Ronstadt-féle változatot használták kiindulásként. Ha nem hívják föl akkor Dolly Partont, nincs harmadik versszak, nincs benne a dobütés, és akkor mivel szórakoznának a mai fiatalok?

Biztosan ez a művészet, vagy a művészet egyik formája: hogyan tegyem azt, ami velem történt általánossá és mindenki számára érdekessé. Még akkor sem könnyű, ha a történet magában érdekes. Carla Simón filmrendező szülei meghaltak fiatalon (úgy értem, ők is fiatalok voltak, meg Carla Simón is) AIDS-ben, a lányt a rokonok nevelték föl, filmrendező lett, a Zarándoklat a harmadik filmje. Megy a szülei, leginkább az apja után, mi lett vele, miért lett AIDS-es, egyáltalán: mikor halt meg, miért nem találkoztak soha.

Két óra alatt minden kiderül. És közben lát az ember óceánt, vitorlást, madarakat, delfineket, galíciai népszokásokat, meztelen nőt, és közben gyalázza magát, amiért olyan közönyös, hogy unja az egészet. Ne hülyéskedj, mégis Cannes-ban versenyzett a film, ahhoz már kell valami.

A lány elindul az anyja naplójával a kezében, hogy kiderítse, hogyan találtak a szülei egymásra, hogyan találták meg együtt a heroint, hogyan kapták el együtt az AIDS-t, nem lehetek ennyire korlátolt, hogy az egészről a Mamma mia! jut az eszembe. Abban is volt tenger, de abban jobbak voltak a dalok.