Vakok közt süket

Nem tudom mire vélni a sok embert az Érkezésen, igazán döglött film. Döglött bölcsésznőt hívnak, hogy társalogjon a földönkívüliekkel, olyat, akinek az órájára sem járnak, pedig nagy ász. De hiába nagy ász valaki, ha olyan Magritte-szerű sziklákon megjöttek az űrből a póklábúak. Lehet, hogy a sztori valami kulturális revans akar lenni, hová jutnátok, ti világ nagyjai, nélkülünk, okosok nélkül. De jó, legyen. Csak közben a film maga kicsit sem intellektuális, minden, ami jó gondolat benne, azt Vonneguttól lopták, a kommunikáció nehézségeit, a kanárit a kalitkában, az időben való kiszámíthatatlan ugrándozást. Figyeljetek csak: Billy Pilgrim kiesett az időből. Ez Vonneguttól van, ilyen jó mondatot itt nem mond szegény Amy Adams, aki mintha amerikai Liv Ullmannként kísértene a vásznon. 

De jó, rendben van, végül is csak egy film. A zenéje egészen jó, Max Richter megint a mennybe megy, ezzel az ugye, hogy lehet normális kortárs zenét írni hozzáállással. Csak közben mégis az jut eszembe, hogy biztos jó dolog így érzékelni az időt, mint olyan dimenziót, amelyben ugyanúgy lehet több irányba mozogni, mint a térben, felváltva érezzük a múltat, jelent és jövendőt. Csak az a baj, hogy ez az érzékelés pont abban akadályozna meg, ami a film büszkesége: a zene értelmezésében, hallgatásában, befogadásában. Nincs értelme egy zeneműnek, ha kiszámíthatatlanul hallhatjuk az elejét, közepét, végét. 

Olyan így ez a történet, mint A láthatatlan ember. Nagyon klassz, ha a testünk nem töri meg a fényt, és nem látszunk. De ha nem látszunk, akkor nem is látunk, hiszen a szemlencse sem töri a fényt, nincs információ, amit földolgozhatna az agy. A láthatatlan ember nyilvánvalóan nem látó ember is, nem épp életbiztosítás. 

Csak azt kellene még eldönteni, hogy az időérzékelésben megérné-e a csere. Mindig volnánk, vagy sohasem, de az biztos, hogy zenét nem hallgathatnánk. Néma és süket halhatatlanság. Hello, Mr Beethoven.