A majdnem-interjú természetesen egyáltalán nem interjú. Nem is volt interjú-helyzet, csak téblábolás a közelben, Cecilia meg persze olyan, hogy ha valaki téblábol a közelben, akkor odafordul. Kabátban volt, olyan csinos, hosszú pufidzsekiben, és indult volna, de hát azért vagyunk, hogy ne hagyjuk békén a hőseinket. Meg aztán a szeme. Szép, barna, kicsit összeszalad, ahogy az emberre néz, de olyan figyelem van benne, mintha idegen nyelven érdeklődne, hogy merre van a teniszpálya, és most épp koncentrál, hogy barbár szavakkal elmondott válaszunk alapján elinduljon a megfelelő irányba. Valamit mondani kell, még akkor is, ha semmi értelme nincs az egésznek.

 - Bocsánat, tudom, hogy most mindenki ezt mondja, de ez a koncert olyan, olyan... 

- Grazie.

- De komolyan. Ahogy az egész föl volt építve, ahogy végig azt érezte az ember, hogy megyünk fölfelé, mindig csak fölfelé...

- Igen, nagyon fontos volt számomra is a szerkezet. Legszívesebben úgy énekeltem volna, hogy ne is tapsoljanak, ne akadjon meg a folyamat, csak menjünk előre.

- De hogy minden ellenére, mégis végig csak Handelről szólt az este, nem pedig...

- Handel zseni, ha őt énekli az ember, persze, hogy minden róla szól.

Más interjúm majd hosszabb lesz. De lehet, hogy nem ennyire vidám.