És a galambok?

Levelet kaptam tegnap Maria Schneider és Andrej Rubljov ügyben, mármint a régi filmek ügyében, hogy mintha pont a lényeget nem érteném a kérdésben. A lényeg pedig az volna, hogy mindkét eset régen történt, 40-50 éve. Ami azt illeti, a háborgást kiváltó Bertolucci-interjú is három éves. Voltaképpen örülni kell a botránynak, hogy megnőtt bennünk az érzékenység a kiszolgáltatottak iránt, hogy jobban szeretjük az állatokat, mint korábban. Néha még az embereket is. Hogy végre értjük Gandhit, egy nemzet nagysága és erkölcsi fejlettsége híven tükröződik abban, ahogy az állatokkal bánik. Meg az emberekkel, de ezt már nem Gandhi mondta. Most maradjunk az állatoknál: ma már nem eresztenek föl fehér galambokat az olimpiai megnyitókon, mert, persze, csodálatos a béke szimbóluma, de Szöulban szegények odaültek a meg nem gyújtott olimpiai lánghoz, aztán jött a földgáz és a szikra, és mindenki várhatta, hogy a sült galamb a szájába repül. 

Ennyi az egész. Elteltek az évtizedek, és ma olyasmit kérnénk számon Tarkovszkijtól és Bertoluccitól (bár a magam részéről Bertoluccitól nem várnék semmit), amire ők nem voltak fölkészülve sem fejben, sem egyéb testrészeiket illetően. Örülnünk kell, hogy ma már senkinek nem jut eszébe teheneket gyújtogatni. De hát erre szolgálnak a filmtrükkök. 

Ami a tapasztalatlan és szép színésznőkkel való bánásmódot illeti, sajnos még eszemben van, miket mesélt Marozsán Erika bizonyos nemzetközi forgatásokról, úgyhogy az örömtüzek gyújtogatásával egy kicsit még várnék.