Tegnap, nyilván az ünnep miatt a Classica csatornán Nikolaus Harnoncourt vezényelt, a három utolsó Mozart-szimfóniát. Harnocourt is azon pechesek közé tartozik, akiknek a szülei nem szerették a nagy ünnepléseket, a gyereket annak a szentnek a nevére keresztelték, amelyik emléknapján született, egyszerre el van intézve az egész év, nincs külön születés- és névnap. Egyébként is különösen fontos dátum lett számára a december 6, az utolsó koncertjét ezen a napon nem tartotta meg, gyönyörű kézírással írott lapot kaptak a Musikvereinbe látogatók, hogy sajnos egészségi állapota már nem engedi meg a további fellépéseket, de mindent köszön, a sok, közös, nagy kalandot, és kéri, hogy a közönség támogassa továbbra is a zenekart, a Concentus musicus Wient.  

Egyelőre a jelek szerint támogatja, az idei koncertsorozatot a Brahms-teremben hirdették meg, és akkora siker volt, hogy meg kellett kettőzni az előadásokat. A jövő évadra mennek vissza az Aranyterembe, ahonnét az újévi koncerteket szokták közvetíteni. 

Ha már újévi koncert: Harnoncourt is vezényelte, szokása szerint furcsa tempókkal, még furcsább hangsúlyokkal. Bécsben élő nagybátyám egyszer kórházba került, és a szobatársa a Bécsi Filharmonikusok koncertmestere volt. Az utóbbi kicsit idegesen mondta, hogy rendben van, eljátsszuk a keringőket úgy, ahogy Harnoncourt akarja, de csak ha ő áll ott. Ha nem vele kell játszani, akkor maradnak a Karajan-változatoknál. Persze, hiába ágált szegény, az emberek meghalnak, az idők változnak, még az olyan nagy múltú intézményeknél is,  mint a Filharmonikusok. 

Hanem, visszatérve a Mozart-szimfóniákhoz, 2014-es grazi felvételek, és tényleg nem szólnak szépen, van bennük valami dühödt szakadozottság, hogy azért sem játszom úgy, ahogy mindenki, nekem ez a partitúra mást mond. Lehet, hogy ennek tényleg vége van, Harnoncourt örök igazságkeresését senki nem fogja igazságtalálásnak értelmezni. Nem számít. Azt érzem, hogy a magatartás, a hozzáállás, maga a saját út fontosabb, mint hogy hová vezet. Hogy akkor is így kell csinálni, ha nem így kell csinálni. És ez nem csak a zenén belül marad vagy lehet példa mindenkinek, de az élet fontos pillanataiban. 

Közben nézem a szemét, azt, amit, mások mintájára, én is vaddisznó szemnek mondtam. Ami jelzi, hogy a zene micsoda hatással van rá. Furcsán kimered, nagy, barna közepű, fehér golyó. Kimered még akkor is, amikor először jön meghajolni, aztán szép lassan visszaáll a normális állapotba. Mintha valami drog lenne számára Mozart, mintha olyan helyekre nyerne zenélés közben betekintést, ahová más nem. És egyáltalán nem oda, ahová a vaddisznók néznek, hiszen, utánanéztem, az állat szeme kicsi és kifejezléstelen. Inkább Harnoncourtot próbáljuk meg követni, az tanulságosabbnak ígérkezik.