A régi pillangó

Ezt is megértük. Vagyis korábban talán meg volt érve, hogy nagy operaházak előadásait nézhetjük a magyar csatornán, de most újraéljük. A Scala megnyitóját közvetítette az M5, majdnem élőben, másfél óra csúszással, benne vagyunk az opera világában, és még ki sem kell tenni a lábunkat otthonról. 

Benne vagyunk, és ugyan, mit tapasztalunk? Riccardo Chaillyt, aki azért nagyon szépen összerakta a zenekart, mintha egy megfelelő embert mindig le lehetne akasztani valahol Itáliában. És a Pillangókisasszony ősváltozatát is tapasztaljuk, azt, amelyik megbukott 1904-ben, most viszont nem bukott, tizenhárom percig tapsolt a nép, márpedig a megnyitón legendásan nem a nép van ott, hanem az arisztokrácia, amely nem könnyen vadul meg a művészi teljesítményt látva. 

Persze, a sikernél valahogy izgalmasabb volt maga az előadás, hogy vajon igaza volt-e a bemutató pisszegőinek. Igazuk volt. Nem volt igazuk. A Pillangókisasszony ősváltozatában is remekmű, de hosszú, és néha nagyon leül, főleg az első felvonásban, ahol elég sokat vacakolnak az esküvői vendégek. Ahogy Puccini meghúzta a darabot, az egyfelől zseniális, másfelől amatőr, valahogy szakad, zökken az első felvonás, de ezek a zökkenések mintha jelentést kapnának, mintha éppen arról szólnának, amiről kell: két kultúra találkozik, és egyáltalán nincs meg köztük az átjárás. Az egyik azt mondja: hip-hip, a másik erre nem azt feleli, hogy hurrá, hanem hogy ó, kámi, ó, kámi. És, persze, egy régi előadásból hiányzik a tenorária, Addio, fiorito asil, bár szigorúan véve annak semmi keresnivalója nincs a mai helyén. Nyilván nem fogja az ősváltozat kiszorítani az átdolgozottat, de nem is kell: ez csak valami bocsánatkérés volt a színháztól, nem  ismertük föl elsőre, hogy mekkora zseni a szerző. Ami Puccinit illeti, azt mondja, semmi baj. 

Ami Puccinit illeti, talán azt is mondja, ez a Bryan Hymel kétségkívül tenor, de arra képtelen, hogy valamit lássunk benne az énekesen túl. A címszerepben Maria José Siri is mintha csak magát tudta volna megríkatni az előadás végére, én csak annyit láttam belőle, hogy szokás szerint fehérre mázolták az arcát, amitől sárgának tűntek a fogai - nem nagyon értem, mi ebben a maszkmesteri trükkben a pláne. A Sharplesst éneklő Carlos  Alvarez megint csak elcsodálkoztatja az embert: ilyen hangi adottsággal hogyan tudott valaki jelentéktelen énekes maradni, fel nem foghatom. De nyavalygásból ennyi is elég: megnyitották idén is a Scalát, és végre ott lehettünk az eseményen. Csak lélekben, és mit lehet tenni, ha a lelkünk ennyire hideg.