Kacaj a köbön

Tudom jól, hogy ma már végképp nem érdemes a tévé előtt leborulni, nem ez a médium a kiugrásra való nagy lehetőség, ha valaki szerepel a Fábry-showban, még egyáltalán nem biztos, hogy több nézője van, mintha a Zeneakadémia kistermében lépne föl. De mégis: az szinte bizonyos, hogy Fábryt mások nézik, mint a kistermi koncerteket, és ebben a formában mégis lehetőség, meg lehet mutatkozni egy új közönségnek. az új közönségre pedig éppen akkora szükség van, mint a régire, ha még sokáig szeretnénk operába meg koncertekre járni. És ha másoknak szeretnénk kedvet csinálni az énekesek hallgatására, akkor miért ne mutatnánk meg nekik, kicsoda Pasztircsák Polina. Tehetséges, jelen és jövő, csinos, még olyan szerencsésen is csinos, hogy van benne némi hasonlóság Palvin Barbarával, hajrá Polina, harcolj a műfajért, itt a lehetőség. 

Nyilván csak ez bosszant, a lehetőség. Hogy ha már ott van, akkor legyen ott, és ne próbáljon egy rossz szerepet fölvenni, valami nagy dívát eljátszani, aki lehetőleg csak butaságokat beszél, mindent túlreagál, és akkorákat kacag, mintha épp a Traviata első felvonásában lenne. Tényleg, ezt az üres, de hangos és csilingelő kacagást, ezt vajon hol tanítják? És minek? 

Szerencsés vagyok, beszéltem már néhány igazi világsztárral, de nyugodtan mondhatom: ezt a kacagást már nem csinálják. Már nem megy. Már az a divat, hogy az ember, még ha énekel is, úgy tesz, mintha ember volna, nem mintha épp szerepet kellene játszani, nem mintha nem tudna leállni, mert mindjárt jön valami tenor, és elragadja a szerelem. 

Tényleg nem rosszból mondom, mert az alapérzésem rendületlenül a hajrá Polina. Szeretünk, szükségünk van rád. De téged szeretünk, nem a szerepeidet.