Nem az az Orbánné, aki elsőre eszünkbe jut (habár kinek melyik), szóval nem a Mrs Politikus, hanem Örkény hőse a Macskajátékból, mindjárt kiderül, hogy miért.
Amíg nem derül ki, addig annyit, hogy azért az újraszereposztott Bohémélet lehetne csalódás is. Vagy borongás napjaink énekesei fölött. Hogy, mondjuk a basszista Kovács István úgy jön be az első felvonásban, mintha be sem jött volna, és ezt az észrevehetetlenségét őrzi négy felvonáson keresztül. Hogy Szegedi Csabának az énekes színészet körülbelül azzal egyenlő, hogy borús arccal néz a semmibe, mint Baross Gábor szobra a Keleti előtt. Hogy a nemzetközi sztár Charles Castronovo körül csak a nemzetközit értem, a sztárt egyáltalán nem, az első felvonásbeli áriája alatt valahogy attól kellett félni, hogy valami történik a nyakizmaival, úgy remegnek az erőfeszítéstől. A karmester Christian Badea kicsit szögletes, de gyors tempókkal vitte végig a darabot, ám a tempók kicsit sem utaltak arra, hogy jaj, ezeknek a szegény fiataloknak száguldás az élet, pillanat a boldogság és az éhezés, inkább csak menjünk, menjünk, annyira mégsem fontos ez az egész.
Hanem a lányok kifejezetten szépen muzsikáltak, Rost Andreától biztosan el is lehet ezt várni, Rösler Orsolya Hajnalkától talán még nem, de elég jól kitalálta magát Musette szerepében, izgulni egy pillanatra sem kellett, hogy meglesz-e minden, és ez a valóságból, hideg szívből, hideg fejből és rémes temperamentumból összerakott lény volt az egyetlen, amely végig logikus maradt, végig változott, ahogy érettségizőknek kell mondani: akinél a jellemfejlődés észrevehető volt.
Rost Andrea bonyolultabb eset, mert hiába tökéletesen megtévesztő a külseje, hiába egy fokozattal erősebb a hangereje, hiába van jelen mindvégig, a hangja nem hagyja magát. Idősebbnek hat az ideálisnál, bizonyos regiszterekben kemény és nem kifejezetten kellemes. Ilyenkor lehet még Murger-re hivatkozni, az ő történetében Mimi még nem az, akivé az operában változott, nem a jéghideg kezű szende, de hangjával megrepeszti az ablaküveget. Ehhez képest az Operaház még ma is áll.
Voltaképpen ez volna a lényeg: a kor. Az ember azt hiszi, hogy a Bohémélet a fiatalok operája, nagyon szépen ki lehet nőni a zenekari árok mindkét oldalán. Emlékszem még Polgár Lászlóra, aki azt mondta, hogy látta a nagy basszistákat, amint színezett hajjal, lelkesedő arccal kínlódnak a szereppel, diákoskodnak, miközben nem tudnak lehajolni a piszkavasért, és hogy ő ezt nem vállalja. Egy idő után vissza kell tudni adni egy szerepet, jó volt, köszönjük. De ugyanez a helyzet a nézőtéren is: életünket egy idő után már nem a Bohémélet útmutatásai alapján szeretnék élni. Nem siratjuk meg Mimit és nem írunk Rodolfo helyett rímeket, és ha elvetődünk egy előadásra, akkor fölvesszük az intelligens műélvező szerepét. Olyasmikkel foglalkozunk, hogy akkor most az első felvonás végét fölfelé vagy lefelé csinálja a tenor, és vajon miért.
Tegnap óta azt érzem, hogy ez a tökéletes tévút. Nyilván nem erről szól a darab, és nem csak a sötétben a kulcs után tapogatózó szerelmesekről. A Bohémélet lényege a második felvonásban van. Amikor pénzük van, és elszórják, és egyáltalán nem veszik magukra, amit a világ elvár mindenkitől, és szeretnek, és felelőtlenek. Megadják majd az árát a rákövetkező felvonásokban, de megéri. És ebből, nem mondom, hogy nem lehet kiöregedni, de nem szabad. Ezért is jutott eszembe Örkény Orbánnéja, pongyolás, fájós lábú bohémnő. Arra van a fölfelé vezető út.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.