Gustavo Dudamel új lemezével éjszakáztam, vele is fölvették az Egy kiállítás képeit, és az egész egy kicsit talán másképp rossz, mint ahogy elvárta volna tőle az ember. Vagyis ettől talán nem is rossz, eldöntendő kérdés. Csak közben megint az jutott eszembe: hogy is van ez? Benne van az iskolai tananyagban (remélem), hogy Muszorgszkij korán elhunyt barátja, Viktor Hartman (Gartman) képeit ment megnézni a kiállításra, aztán az élmény hatása alatt hazatántorgott, és megírta ezt a különös zongoraművét. Tényleg különös, és valahogy nagyon csalóka is, a boldog hallgató végre azt érezheti, hogy na, érti a zenét, Baba Yaga kunyhója, erre el kell képzelni, egy tyúklábon álló boszorkánytanyát. Akinek még ennyi se megy, szántson, vessen, s hagyja másnak az áldozatot. 

De ha tényleg nem megy ennyi, akkor mondjunk le a zenéről? Pont egy ilyen esetben? Hiszen Hartman képei léteznek, meg is lehet nézni, mi indította meg ennyire a komponistát, miből lett a nagy, szimfonikus hangszerelésben még nagyobb mű, nem is értem, miért nem ezek a képek vannak minden lemezborítón. 

Aztán megértettem. Nincs megnyugtató arány a képek és a zene között. A kijevi nagykapu, ami Ravel hangszerelésében szétvinné a koncerttermet, hogy feltűnjön a ragyogó, téli napsütésben valami eszelős méretű épülethegy, az Hartmannál egy összehajtogatott papírra korrekten fölskiccelt mézeskalácsházikó. A katakombák, ahol azt gondolnánk, a szerzőre rávigyorog a sötétben egy koponya, és figyelmezteti, mindjárt érted jövök, ha nem teszed le a poharat, valami fénytanulmány, szemcsésségről meg puha kontúrokról. 

Meg kell szoknunk: nincs feltétlenül arányban az ihletadó és az ihletett. Néha próbálunk ezen javítani, és elmerengeni azon, ki lehetett a Mozart Requiem titokzatos megrendelője, néha elfogadjuk, és csóváljuk a fejünket Sárvári Anna fényképeit nézegetve: hiszen nem is szőke. 

Attól még szőke, mint a mezők, és csak a halál fogja csontfejét: én akartam tanácsot adni ennek az orosznak?