Mióta várom ezt a kiállítást. Ha, mondjuk, nem költői a kérdés, akkor is lehet talán évekről beszélni. Amióta kitették a Szépművészeti falára az ígéretet, hogy lesz? Amióta a Vasilescu-gyűjteményt láttam? Akkor már gondoltam rá, hogy kéne neki, csak neki, Ország Lilinek, hadd lássuk.  Annak lassan három éve. Vagy amióta néztem a szoba falán a szobatárs kiragasztott plakátjait, a fejetlen fáraót, aki egyben NYÁK is, nyomtatott áramkör, fogjatok kezet évezredek. 

A legrosszabb, hogy nincs is kit hibáztatni. Nagyon szép a Nemzeti Galéria kiállítása, kezdetektől a labirintusig, és közben a szokásos kontextusba helyezés. Ez valahogy még mindig nem túl jó ötlet, Paul Delvaux vagy Giorgio de Chirico egy kicsit kikönyökli Ország Lilit a középről, de annyira nincsenek sokan, hogy valóban ártani tudjanak. Mintha Ország Lili képei ártanának egymásnak, mintha túlságosan (bár ezzel a szóval is óvatos lennék) rátelepedne a tragédia, szomorúság, depresszió magukra a művekre, nem a képeket nézzük, hanem a festő ujjlenyomatait. Így élt, itt élt, rossz korban, és nem kért kegyelmet. Ha szorongattatni akartok, ám legyen, én szorongok. Ha nem tudok festeni, azért, ha tudok, akkor meg azért, hogy mi lesz, ha majd nem tudok. Nektek szorongok, helyettetek félek. Nektek mutatom a kijáratot. 

Kint vagyok. Mély lélegzet. 

Vissza kellene menni.