Bubnó Tamással sokkal régebb óta ismerjük egymást, mint azt ő sejtette. Én gimnazista voltam, ő tanárjelölt, aki a Trefortban gyakorolta az énektanítás igazán nem könnyű mesterségét. Ha jő a csendes alkony - énekeltük az irányítása alatt, és azóta sem tudom, hogy mi is szerepel a szövegben. Pihen a kis virág alant? Pihen a kis virág, a lant? Nem mintha olyan jelentős volna a különbség. Interjú előtt gondoltam még rá, hogy megkérdezem, mégis melyik a megoldás, de aztán valahogy fontosabb dolgokról sikerült beszélgetnünk. Na jó, fontosabb dolgokról sikerült őt hallgatnom.

- Nem is tudom, melyik elejénél kezdjük. Talán Szent Efrémnél. Olyan nevet választottál a kórusnak... egyáltalán: te választottad?

- Én csak tanácsot kértem. Azt tudtam, hogy van egy célfeladat 2002-ben...

- A célt ki jelölte ki?

- Hollós Máté, a Hungaroton vezérigazgatója. Illetve az élet. Megtaláltam a kottát, amiért az Efrém létrejött. A görögkatolikus zenéről gyűjtöttem adatokat meg liturgikus énekeket Kárpátalján, és akkor kaptam a kezembe Boksay János Aranyszájú Szent János liturgiája című művét. Boksay nekünk, görögkatolikusoknak emblematikus figura, ő gyűjtötte össze az énekeinket és maga is komponált. 1874 és 1940 között élt, Kodály és Bartók kortárs, hozzávetőlegesen, de teljesen érintetlen maradt a hatásuktól. Tudtuk, hogy tíz liturgiát írt, és azt is tudtuk, hogy ebből kettő maradt meg. És egyszer csak ott volt a harmadik. Hazahoztam a kottát, megmutattam Hollós Máténak, azt mondta, vegyük föl, én azt kérdeztem, kivel, ő meg azt válaszolta, hogy szervezz egy kórust. A csepeli görögkatolikus pap barátomnak mondtam, hogy van egy kórus, de nem tudom, mi legyen a neve. Szent Efrém, mondta. Szent Efrém a bizánci családnak rendkívül fontos figura, minden nagyböjti liturgiában az ő imáját énekeljük. A név nekem gyerekkorom óta ismerős volt, de tudom, hogy másoknak ez furcsa, mi, milyen rém, kérdezgetik.

- Ilyen zenéket énekelni nyilván értékmentés. De van ennek valami térítőfunkciója is?

- Direktben soha nem térítünk, egyszerűen kiállunk és éneklünk. Először saját magunkkal kellett tisztába jönni, hiszen a Szent Efrémben nem mindenki bizánci rítusú. Az indulásnál négyen voltunk, mostanra hárman maradtunk, ezek között rajtam kívül még két Bubnó van... Családi vállalkozás. A többieknek meg kellett ezt tanulni. Volt egy sikeres kezdés, ami ritkaságnak számított nem csak nálunk, a lemezpiacon is, de a kollégáimnak is meg kellett ismerniük ezt a szertartást. Nem is szertartás ez, több annál. És bele kellett helyezkednie a reformátusnak, a nem nagyon vallásosnak. Volt olyan, aki ezért is ment el, neki ez túlzottan igénybe veszi a mentális gondolkodásmódját, sok, volt, hogy egy kétórás püspöki liturgiát végig kell énekelnie. Nekem ez kezdettől fogva fontos volt, hiszen ezek a művek csak úgy, koncerten nem nagyon érdekesek. Ezt onnét tudom, hog a leginkább becsült orosz, ukrán, görög, bolgár együtteseket hallva, úgy a húsz-huszonötödik perc táján elkezdek unatkozni. Már megint ugyanaz megy. De egy liturgiának pont az a funkciója, hogy az ember kikapcsoljon. Elhagyja azt, amiben él.

- Nem szokták mondani, hogy ez nektek mégiscsak kirándulás? Miért éneklitek ezt, ha csinálják a görögök, oroszok, ukránok, és ti soha nem tudtok olyanok lenni?

- Az biztos, hogy nem leszünk olyanok. Mások a hangjaink is, és teljesen fölösleges belekezdeni ebbe a hangszkanderbe.

- Volt, hogy megpróbáltátok?

- Meg is kell próbálni, meg is kell tanulnunk azokat a hangzókat, amelyeket az ószláv nyelvben képeznek. Akkor rájön az ember, hogy ez a hangzás nem csak pillanatnyi, ők ebben a hangzó környezetben nőnek föl, nem is tudják elképzelni az éneklést ennél a nyelvi ráhangolódás nélkül. Ez az, amit meg lehet tanulni. Amit nem lehet megtanulni, az a hang. Hogy ott áll az ember Vladimir Miller mellett, és nem érti, hogy mi ez. Hogyan adhatott valakinek ilyet a Jóisten, vagy hogy keveredett ez ide a Földre. A meghívott orosz együtteseknél mindig ezt érezzük, hogy ez nem vicc. 

- Akkor mi az, amit csináltok? Kultúraközvetítés?

- Huszonéves koromban átéltem a népszerűséget, hiszen az egyetlen magyar rádió könnyűzenei szerkesztője voltam, gyakorlatilag mindenki ismert, legalább névről. Attól kezdve engem a népszerűség nem nagyon érdekelt, mert átéltem. Nem csak a Tomkins Énekegyüttes volt az életemben, meg a rádió, de színházban játszottam, elvégeztem az ütő tanszakot. És akkor Dobszay László azt mondta 1984-ben, hogy nagyon érdekes ez a sok dolog, amit csinálsz, de itt vagy egyedül a magyar görögkatolikus emberek között, aki képes volna ezt a fehér foltot, mint zenész, becserkészni.

- Ez fordulat volt az életedben?

- Fordulat. Attól kezdve a műhely érdekelt. A stúdium. Belém költözött a stúdium fontossága, hogy az élet eltölthető ezzel, akinek van rá fogékonysága. Ezt vittem aztán át a Budapesti Énekesiskolába, és ezt próbáltam a Szent Efrémben. Végig ez érdekelt, és most is. Hogy aztán ezzel hová lehet eljutni, az fontos, persze, hogy fontos, én is szeretek világot látni.

- Ha ezzel az anyaggal olyanok közé kerültök, akiknek ez az anyanyelvük, hogyan reagálnak?

- Mint mi azokra, akik Kodályt énekelnek. Nagyon szép tőletek, gyerekek. A kontrabasszusainkra mondták Moszkvában, hogy ők maradhatnak. Ti aranyosak vagytok, szevasztok. Az, hogy valahová visszahívjanak, az nem merült föl. Nekik ez belső ügy. Mi távoli rokonok vagyunk, de ez nem baj.

- Mi a jó a kóruséneklésben?

- Hát, a figyelés. A kamarázás. Az, hogy valakinek mekkora hangja van, ha túl nagy...

 KEDVES OLVASÓ, AZ INTERJÚ, TERMÉSZETESEN, FOLYTATÓDIK. AMI AZT ILLETI, EDDIG IS FOLYTATVA VOLT, DE A TECHNIKA NÉHA ILYEN VICCESKEDŐ KEDVÉBEN VAN. ADDIG IS BIZTOSÍTALAK: A JOBBIK RÉSZ VAN ELŐTTÜNK. LEGALÁBBIS REMÉLEM.