Nem terveztem, csak így jött ki, hogy idén mégsem nézek Diótörőt. Néztem volna, legalább a londoni közvetítést a Vigadóban, de pont felszökött a lázam. Rendben, akkor nem, akkor így tiltakozzunk a világ rendje ellen. A halál ellen, a jelenlegi állapotok ellen, Kocsis Zoltán hiánya ellen. Masszívan és kőkeményen, szegény halál, hallom, ahogy vacognak a fogai.
Mondanám is, hogy olyan Diótörőt úgysem fogunk hallani, amilyet Kocsis Zoltán vezényelt, legalábbis ami a tempókat illeti, mert ugyan nem volt koncertszerű az előadás, de ő mégis felszabadította magát a táncosok zsarnoksága alól. Nem kellett alkalmazkodni senki lábizmaihoz, nem lehetett leszólni a zenekari árokba, hogy ennyire gyorsan nem tudjuk emelgetni a virgácsokat, mert vagy a bábszínházi változat ment, vagy Novák János Müpára készített rendezése. Amikor erről írtam, mármint Kocsis tempóiról és a tánc gyorsaságáról vagy inkább természes tempókijelöléséről, arról, hogy Csajkovszkij is táncosoknak dolgozott, és nincs semmi ok, hogy ezt elfelejtsük, azon ritka vagy ritkánál is ritkább dolog esett meg, hogy Kocsis visszaszólt. Nem nyilvánosan, csak a rend kedvéért. Hogy a tempók, amelyeket választ, nem ízlés kérdései, nem arról van szó, hogy ő mit szeret, hanem ezek Csajkovszkij metronómjelzései. A szerző dokumentált akarata.
Ha így van, és nyilván így van, elvi akadálya nincs, hogy valamikor újrahalljuk majd Kocsis tempóit. Előre, utódok.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.