Az Isten hidege és a Hideg istene

Úgy látszik, hogy Cannes és a díjai elveszítették vonzerejüket, a rendezésért pálmát nyert Cristian Mungiu filmje két hónappal a magyar bemutató után már filmritkaságnak számít. Napi egy vetítés a rendíthetetlen Művész moziban - nem sok. Azért is furcsa, mert nyilván van olyan, aki azt mondja, hogy nem megyek román filmre, elég nekem a saját nyomorúságunk, de az Érettségi pont a mi nyomorúságunkról szól. Arról a hülye érzésről, hogy az tesz vagy tenne minket boldoggá, ha a következő generáció is a nyomunkba lépne, és elfogadná a játékszabályokat: ismerni kell másokat, szívességeket kell tenni, adósokat szerezni, és ha majd eljön az idő, behajtani az adósságokat.

Emlékeim szerint egy korábbi Mungiu-film, a 4 hónap 3 hét 2 nap egyértelműbb közönségsiker volt, pedig az a Ceausescu alatti kényszerű magzatelhajtásról szólt, szállodai szobában végrehajtott műtétekről, és ha azt nézzük, a két dolog, mármint a titkos magzatelhajtás és a protekció közül melyik az, amelyikhez több közünk van, feltehetően az utóbbi kerülne ki győztesen. De hát művészetfogyasztásban sem viselkedünk mindig kiszámíthatóan. Mindenesetre a film még megy, a színészek még mindig olyan érthetetlenül természetesek, amilyeneket nálunk nagyon nehezen lehetne találni. A kamera tökéletesen költőietlen, lakótelep, kátyús utca, mütyürös lakás. Mindig egy kicsit mozog a kép, mintha ilyet bárki tudna készíteni, bárkiről.

A nagy költőietlenségben pedig néha megszólal a zene. Nem nagyon sokszor, már ha eltekintünk az utcai zajszennyezéstől, de szól a kocsiban és szól néha a lakásban is. Nem is akármi szól, barokk vokális zene, a Messiás vagy az Ombra mai fu a Xerxészből, Vivaldi Stabat mater. Kontratenor áriák, szelíd, tompa, fás hangú kísérettel, de hangszóróhangon. Jelzik, hogy szegény főhős-orvosnak van még valami emléke egy szebb világról, ahol sehogy sem sikerült szállást találnia. Susogják, hogy el kell menni innét, és ha sikerül, nem szabad hazajönni. Egy életet és egy tisztességet nyugodtan föl lehet tenni arra, hogy ha nekem nem sikerült, legalább a gyerekemnek jöjjön össze, menjen Angliába, legyen boldog, és ne itt szerencsétlenkedjen. Tényleg magyar film. Meg litván, ukrán, szlovák, cseh, lengyel.

A sok zene között megszólal a Cold Song is, vagy az, ami így lett viszonylag ismert Stingnek köszönhetően, aki lemezre énekelte, koncertkörútra vitte. Purcell-dal az Arthur király című (hm, hm) szemi-operájában. A műfaj azt jelenti, hogy színpad is van, zene is van, de mégsem opera, mert például a címszereplő egy hangot sem énekel. A történetet nem zenével mondják el, de valamit azért elmondanak (hogy mit, az az Arthur király esetében már nem pontosan tudható). Mindenesetre a mű harmadik felvonásában véletlenül fölébresztik a Hideg géniuszát, aki egy vacogós áriában kéri, hogy engedjék őt halálra fagyni. A vacogás pedig, úgy tűnik, a barokk zenében elég nemzetközi, hiszen a kíséret erősen emlékeztet Vivaldi Tél concertójának első tételére. 

Érdemes az áriát Stinggel is meghallgatni, legalább azért, hogy hallja az ember, nem a legjobb előadó teszi időnként a legtöbbet egy műért. De ha nem Sting, akkor a tél első napján legyen inkább ez, egy tizenakárhány éves salzburgi előadás. Nikolaus Harnomcourt pomponos sapkában vezényel, Oliver Widmer énekel, aki most volt itt Pesten, igaz, nem énekesként, hanem férjként, Cecilia Bartolit kísérte.