Halló, itt Iván cár! Mond még valamit a cím? Igen? Gratulálok, Ön sem mai csirke.

Nekem a Halló, itt Iván cár ütötte az első rést a szovjet filmellenességen. Amikor gyerekként még folyton röhögtünk, aha, szovjet film, azt csak nézzed te. És akkor leadták a tévében az Iván cárt, és nevetni kellett rajta. 

Csak azért mesélem, mert tényleg nagyok voltak az elvárások, Bulgakov, időgép, nevetni is kellene, meg örülni, hogy a fejlágy is szilárdult. Tele van a Radnóti. Iván, a rettenet. Nézzük. 

Nem nézzük, hallgatjuk, hogy bizonyos dolgokat nem kell eltűrnünk, sem a bankszámlánk, sem a karrierünk miatt. Hát, ha bankszámla, akkor biztos nem egykorú szöveg, de ha még egyszer elmondják... Elmondják. Még sokszor. Jó, nyilván olyan ez, mint zsidónak betérni, tudni kell, hogy tényleg akarjuk-e. Bár furcsa volna, ha valaki most vonulna ki. Függöny fel, és szép. Nagyon szép, pedig ekkor még csak egy szobácska. Inkább szekrény, mint szoba, mondja a feltaláló, Szergej Tyimofejev, pedig hárman laknak benne.

Amíg ez a három, meg az összes többi színre lép, elég gyanús, hogy agymenéssel állunk szemben. Tehetséges változatban, jönnek az érteni való kis viccecskék, utalások, hadarások, szaladgálások, de lóg, lóg a levegőben. Petrik Andrea, mint fekete ruhás Marilyn Monroe, Molnár Áron, aki a fehér port a csapó tábláról tömködi abba a filmes orrába, Schneider Zoltán a varázsosan vastag hangjával. Az egyetemi hallgatók, akik túljátszanak kicsit mindent, de honnét is tudhatnák, hogy ez sok. Hiszen soknak is kell lennie, csak mégsem ennyire. László Zsolt, a cárral azonos nevű házmester szerepében, hogy majd az időgépnek köszönhetően cárrá változzék a nem távoli jövőben, illetve a távoli múltban. Tetszik, ahogy az ifjak (az átíró Vecsei H. Mikós és a rendező ifj. Vidnyánszky Attila) elfoglalják a színházat, és rohangáltatják a színészeket, akik apjuk vagy nagyanyjuk lehetnének, de még jobban tetszenek az öregek, akik meg is csinálják ezt a sok marhaságot. 

Közben azért ötletek sora, technika, ahogy belógatnak egy kisablakot, amit ki lehet nyitni. Ha nyitva van, bejön az utcáról a zaj, le tud nézni az emberek feje tetejére a feltaláló. Nézd, az ott kesztyűben van. Pár perc múlva azt is megtudjuk, kinek a kesztyűjében.  

Hanem mindez csak fölvezetés, előétel: igen, tudunk színházat csinálni, akarunk is, szeretünk is. De hogy tényleg meg is csinálják, az Pál András színre lépésétől egyértelmű. Ő a betörő, aki piros lufival a kezében tör be, aztán kiderül, mire kell a lufi. Hélium van benne, így női hangon lehet fölhívni a lakás tulajdonosát, itt várom, kedves Poljoska (foglalkozására nézve besúgó) csak mondja meg gyorsan, hová dugta a vodkát. 

Nem csak kitart az ötletelés két felvonáson át, de egyre jobb lesz, egyre könnyebben lehet röhögni, miközben a játék is egyre virtuózabb, van egy lassított verekedési jelenet, ami alatt elfelejti az ember, hogy ez nem is film, hanem igaz, gravitációval, miegyébbel. Van, amikor nem tudja az ember, nevessen vagy hidegleljen, a cár egyenként szedi ki a filmrendező szemét egy csavarhúzóval, ömlik a vér, és ez csak a kezdet, megy tovább a válogatott szadizmus. Közben azért elmondják, miért is nézzük ezt: mert minden kornak olyan rettenet és olyan Iván jut, amilyet megérdemel. Egyszer talán azt is megírják és eljátsszák, hogy nekünk milyen jut és milyet érdemeltünk. Halló, itt Mátyás király.