A dokumentum értéke

Karácsony estéjének reggelén, vagyis még reggelén sem, éjfél után öt percelén leadta az M3 Maár Gyula Polgár László-filmjét. Vagy nem is tudom, mi is volt, nem film, hiszen, a régi kifejezéssel élve, elektronikára rögzítették. Amúgy sem egészen világos a műfaj, inkább az a furcsa, hogy régebben ilyesmit lehetett készíteni. Stúdióban díszletek, frakkos énekes, szép, bár teljesen sikertelen kísérlet arra, hogy a klasszikus zenét tévés műfajjá változtassák. Kevésbé megértően fogalmazva: halálos hülyeség, egy szőke statiszta vonszolja a keresztet, miközben Polgár László a Kreuzstab-kantátát énekli. Olyan elszántság, megértési vágy és rajongási képesség kell ahhoz, hogy az ember ilyesmit nézzen, élvezzen, elemezzen, amilyen valószínűleg a maga korában is ritkaság volt. Most meg csak dokumentum értéke van, ilyet is lehetett egykoron. 

Ilyet is lehetett, és ahhoz, hogy lehessen (lehessen volt) másféle viszonyulás kellett a művészethez, énekléshez. Másféle művészek kellettek, olyanok, akik elviselték, hogy bizonyos értelemben köztulajdonná válnak, nem rejtélyes villákban laktak, magas hegyek tetején, hanem itt éltek, velünk és köztünk, fölszálltak a hetes buszra, és úgy zötyögtek be az Erkel Színházhoz. Akikhez úgy tudott viszonyulni a közönség, ahogy, valami óvó szeretettel, ti a miénk is vagytok, minket képviseltek a nagyvilágban. Ma ezt már csak sportolók élhetik át, Nagy Ádám a hónap játékosa Bolognában. "Nem fél, művész úr, hogy megfázik sapka nélkül?" - kérdezte Polgártól valaki a hóesésben. Megvéd a hajam, felelte ő, és valahogy ebben a párbeszédben minden benne van a múltból, a régi fajta operabarátságból. Nem tudom, mennyire jó, mennyire rossz, de nem valószínű, hogy bármelyik mostani basszistának ilyen beszélgetésben része lehet. Énekes, az is egy foglalkozás, én meg biztonsági őr vagyok. 

Még csak azt sem akarom mondani, hogy de szép volt, vagy bármi hasonlót. Aki abban nőtt föl, annak nyilván hiányzik, más meg azt mondja, nem kell huszonnégy órában énekesnek meg közönségnek lenni, elegendő héttől tízig. Csak így valahogy korlátozzuk önmagunk készenléti idejét, nehezebben találkozunk a nagy élménnyel. Amit néha meg sem lehet magyarázni, les ránk, elkap, fölfal, kiokád, és akkor még finoman fogalmaztam, és kedvező irányba fordítottam táplálék voltunk menetét. 

Itt van ez. Látom minden hibáját, látom benne a hülyeséget, a tévézést, látom azt, ami mindezen túl vagy éppen ezért igaz benne. Hiába próbálom higgadtan nézni, újra és újra összefacsarja a szívemet. Aki nem ismerte, annak hadd legyen ez a karácsonyi ajándékom. Nem tőlem kapja.