Elég pontosan meg tudom mondani, mikor hallottam legutóbb Heinrich Schiffről. Amikor bemutatták Várdai István új hangszerét, akkor mondták, hogy az előző (illetve nem előző, hanem a másik) egy Montagnana, amely korábban Heinrich Schiffé volt. Az ember persze nem kezd el azon agyalni, hogy vajon miért adta el Schiff a sajátját, lehet, hogy tényleg csak azért, mert volt még tíz, de lehet, hogy azért, mert néhány éve stroke-ot kapott, és nem játszott többé nyilvánosan. 

Bach mentette meg az életemet, mondta az agyi történés után. Amíg vitték az orvoshoz, majd, amikor döbbenten tapasztalta, hogy a bal oldala egyáltalán nem reagál, gondolatban csellózott, dolgoztatta az agyát, a nem működő ujjait, fejben játszotta a csellószviteket. Túlélte, újra tudott mozogni, még ha gordonkásként többé nem is lépett föl.  

Mint sajnos tudjuk: minden túlélés csak átmeneti.

Gondolkodtam, vajon miért olyan alacsony Heinrich Schiff ismertsége  nálunk, ha egyszer itt lakott a szomszédban. Talán egy ország csellista-befogadóképessége korlátozott? A leghíresebbek mellett és között ott van nekünk Perényi Miklós? Kész csoda, hogy Várdai István át tudta ugrani ezt a nagy árnyékot? Vagy két Schiff nem fért meg a szívekben? Mert, ami Heinrich Schiff játékát illeti... Ami a Haydn D-dúr csellóversenyt illeti, ahogy érezni (még csak nem is egyszerűen hallani) a hangszer zörgéseit, keményen megdolgoztatja a játékost, amíg a zene kijön belőle, az nekem csodálatos élmény. Még ha a kíséret a maga klasszikus tempóival egy kicsit vissza is fogja a szólistát a lemezen. Valahogy éppen ettől szép az egész, hogy van egy rendetlen főhős, akit rendre szorítana a környezete. És mintha hagyná is magát, amíg el nem ér a kadenciáig, amely mintha a magány megdicsőülése volna. Ne sajnáljatok engem. Igaz, hogy egyedül vagyok, de a hegy legtetején. Én látom, amit ti nem.