Esti rikács

Nem mindig volt könnyű a műsorvezető, Bősze Ádám gondolatait követni az M5-ön mutatott Juan Diego Flórez-koncertet nézve. Már az sem tűnt nagyon valószínűnek, hogy a tenorista óriási sikereket aratott volna a Metropolitanben Mozart Figaro házassága című operájának Almaviva gróf szerepével, tekintve, hogy az baritonszerep. De az is kissé merész gondolatnak tűnt, hogy Flórez Jonas Kaufmann-nal és Rolando Villazónnal társulva három tenor koncertet adhatna. Kaufmann épp a hangszálait gyógyítja, Villazón pedig talán már azt sem, éppen Grazban rendezi a La Rondinét, így elég érdekes hangversenyt hoznának össze hárman. Főleg, ha Flórez is úgy énekel, ahogyan tegnap.

Régebben hajlottam arra, hogy Juan Diego Flórez csak a túlmenedzselés királya vagy áldozata. Ernesto Palacio, aki kiváló tenor volt, bár nem lett, mondjuk világsztár, meglátta benne a régi önmagát, a régi tehetségét, és eldöntötte, hogy nem engedi elveszni. Közben a világ is nyitottabb lett, nem kizárólag a Traviatát és a Rigolettót akarta látni az operákban, és Flórez Ernesto Palacio útmutatásával remekül használta ki a lehetőségeket. Szórta a magasságokat, csillag lett olyan szerepekben, amelyeket vagy nem játszottak korábban, vagy senkit nem hozott különösebben lázba maga az énekes. Valami Rossini-tenor, kukori-hanggal, ilyen is kell.

Nagy dolog, hogy valaki ebben a szerepkörben sztárrá tud válni. De, úgy látszik, mégsem elég nagy dolog, így Flórez a valamivel súlyosabb szerepek felé fordult, Werther vagy a mántuai herceg felé. Tartok tőle, hogy ennek az eredményét lehetett a tegnapi közvetítés során hallani. Nem arról van szó, hogy tetszik-e vagy nem, hanem hogy ezek a megküldött magasságok, ha az éneklés értelmévé válnak, akkor fogalmam sincs, mi a jó az egészben. Megy az ária, fájdalmas arccal, majd a vége felé a tenor elrikkantja magát, egy sor, vagy akár csak egy hang tökéletesen kiválik a többi közül, mintha voltaképpen csak ennyit akart volna mondani. Nincs semmi baj, mondjon csak ennyit, ne fárasszuk egymást, jöjjön ki, rikkantson, hajoljon meg, ha ez nála vagy nálunk a zene élvezete. Legyen még kevesebb a körítés, ezentúl az énekóra vagy a beéneklés legyen a koncert. 

Csakhogy a koncert ennek sem felelt meg. Flórez mintha elhagyta volna régi barátait, Donizettitől Rossiniiig, helyette énekelt Mozartot, ami egyfelől szép tőle, már ha igazságot akart szolgáltatni a La Betulia liberata című oratóriumnak, ugyanakkor nem szolgáltatott igazságot, inkább azt a benyomást keltette, hogy azért Mozart is tévedett néha. Az utolsó ráadás egy szégyendús Asszony ingatag volt, elképesztően hamis befejezéssel. Közben meg a szecska, áriák, zarzuelák, olasz dalok, ami van, amíg akad, aki meghallgatja. Nyilván még van, nem olyan könnyű egy karriert leépíteni. De azért nem is lehetetlen.