Újra leadta az egyik csatorna A nagy balhét, új (vagy számomra új) szinkronnal, ami veszteség is, nyereség is, nincs benne Sinkovits Imre, viszont azt a nevet, hogy Luther nem mondják Lúszőrnek. Nem mintha ez volna a legfurcsább a filmben. Inkább az, hogy bármilyen meglepő, de Oscar-díjas film, méghozzá legjobb film és legjobb rendezés is lett 1974-ben. Nem mintha nem volna nagyon korrekt munka, nem hozná egyszerre a hetvenes és (mondjuk) a tízes évek hangulatát. De ha utánanéz valaki, hogy kik is voltak a jelöltek, akiket rendezőként legyőzött George Roy Hill... A fiatal George Lucas, Bernardo Bertolucci a frissen néhány napig újra botránnyá vált Az utolsó tangóval, és Ingmar Bergman a Suttogások és sikolyokkal. Közben, persze, tudjuk mindannyian, hogy az Oscar művészeti szempontból semmit sem ér, illetve mindig akkor tudjuk, amikor a magyar filmnek esélye sincs, hogy a közelébe kerüljön. Amint nyílik a lehetőség, Oscar rögtön a legfontosabb filmes szoborrá válik. Mondjuk, ennyit ki lehet bírni, nem kell egyelőre évente átállítani az értékrendünket. 

Hanem attól még George Roy Hill így is az egyik legkülönösebb hollywoodi rendező, Oscartól függetlenül. Mert, persze, mindenkinek lehetnek hullámhegyei meg völgyei, Hillnek azonban mintha csak egyetlen hullám jutott volna. Szép, nagy hullám, öt éven át tartott: 1969 és 1974 között. Ebbe az öt évbe fért bele a Butch Cassidy és a Sundance Kid, amelynek már a puszta címe filmtörténeti jelentőségűvé vált, a Robert Redford alapította független filmek fesztiválja miatt. Ebbe az öt évbe fért bele Az ötös számú vágóhíd, amely vitán felül a legszebb a Vonnegut megfilmesítések között. És ebbe fért bele A nagy balhé is. Ami a két szélsőt illeti, George Roy Hill kitalálta a két szép férfis filmet, az egyik szőke a másik barna, mintha a Frédi és Béni nőknek készült változata volna. Dehogy nőknek, az egyik folyton mi vagyunk, csak még nem tudtuk eldönteni, hogy a dumánk állati jó, vagy a vagányságunk a menő. Már azon túl, hogy szuperül nézünk ki.

Ami Az ötös számú vágóhidat illeti, mindennapi kenyerem volt, vagy legalábbis minden második napi, egy ideig úgy jártam haza az iskolából, hogy beültem a Puskinba a filmre, gyakorlatilag fel tudom mondani az egészet, ha valaki elkezdi, én folytatom. Mit csináljak itt? - kérdezi Billy Pilgrim a Tralfamador bolygón, Dunai Tamás hangján. Segíteni fog a hullákat eltakarítani - feleli neki a német tiszt a drezdai bombázás után.

És a filmzenék! A nagy balhé hozta be a magyar köztudatba a ragtime-ot és Scott Joplint. Az ötös számú vágóhídnak a hivatalos oldalakon megjelentekkel ellentétben nem írta Glenn Gould a zenéjét, olyan jól még neki sem ment, de ő állította össze. Ezért is jártam annyiszor a moziba, hogy halljam a Bach f-moll zongoraverseny második tételét, miközben Billy Pilgrim küszködik a hóesésben. Lehet mondani, hogy Hillnek jó iskolája volt, a Yale-en Paul Hindemith vezette a zenei tanszéket. 

A nagy karriernek azonban 1974-ben vége szakad. George Roy Hill rendezett még filmeket, csak többé-kevésbé visszhangtalanul. A nagy Waldo Peppert néha el lehet csípni egy tévézős éjszakán, a Garp szerint a világ kiemelkedő, ami a szereplőválasztást illeti, még Oscar-jelölést is hozott két mellékszereplőnek, de semmi csoda nem történt a hátralévő harminc évben. Három klasszikussá váló film persze önmagában is elég nagy csoda, csak nem nagyon érti az ember: a filmrendezést elvben nem lehet elfelejteni, aki egyet tud, az tud tízet is.

Nem itt és nem most oldjuk meg a rejtélyt.