Georges Pretre két pillanata

Legalább kétszer mondta azt a világ, hogy jó, jó, de ki ez a Georges Pretre? (Az e-n szerencsés esetben van egy kis háztető, de ez most nem szerencsés eset.) Ami a furcsa, hogy a két alkalom között eltelt úgy negyvennégy év. Először akkor csodálkoztak rá, amikor a hatvanas évek közepe táján ő vezényelt, és Callas énekelt. Koncerten, Normában, aztán két lemezen is: a második Toscán és a Carmenen. Persze, a figyelmet akkoriban némileg elterelte az énekesnő hangi állapota, hogy már nem volt olyan, mint régen (a Tosca esetében), illetve hogy klasszikus mezzoszoprán szerepet énekel. Így aztán a világ 2008-ban megint csak azt kérdezte, ki ez a Pretre, aki az újévi koncertet vezényli. Mert amúgy kedves öreg, mosolygós, széles vállú, és nyilván karmester, hiszen pálca van a kezében, de mit lehet tudni róla?

És akkor a kérdezett azt felelte, hogy hát ő vezényelte a párizsi Callas lemezeket, a Toscát és a Carment.

Csapda? Alig hinném. De tény, hogy a szélesebb közönség nem tudott sokat Georges Pretre-ről, pedig addigra már járt itt, Budapesten is, pedig ő volt az EMI French connectionje, igyekeztek rábízni a francia operarepertoárt. Valahogy mindig úgy alakult, hogy a fény soha nem rá esett, pedig a lemezek között van a Faust Domingóval, A gyöngyhalászok Cotrubassal, a Werther Geddával. És közben olyan zenetörténelmi eseményeken közreműködött, mint Poulenc operájának, Az emberi hangnak a bemutatója. 1946-ban vezényelt először nyilvánosan Marseille-ben, és hetven évvel később, tavaly októberben búcsúzott csókokkal a közönségtől, Bécsben. Kész csoda, hogy sikerült többé-kevésbé ismeretlennek megmaradnia a szélesebb közönség előtt. Annyit mindenesetre elért, hogy 2010-ben, amikor másodszor dirigálta az újévit, nem azt kérdezgették egymástól a tévé előtt, hogy ki ez, hanem azt mondták, ja, igen, ő volt már múltkor is. A francia. 

Georges Pretre (1924 - 2017)