Műfogsoros szexepil

Van a szabály vagy szokás, hogy főpróba alapján talán nem illik nyilatkozni, de talán mégis. Mégis lehet annyit látni, hogy mi az, ami javul, a szöveg bizonytalanságai hogyan tűnnek majd el, ettől hogyan tudja a színész magabiztosabban hozni a figurát. És van, ami nem javul, nem is javulhat, mert ahhoz elölről kellene kezdeni a teljes próbafolyamatot, és talán más emberekkel. Ha a gerely már régesrégen másfelé száll, mint amerre a cél van, talán nem nagy kockázat azt mondani, hogy mellé, még ha a hegye nem is fúródott bele a földbe. 

Mert körülbelül ezt érzem: mellé. Kicsit mellé. Nem azokat látom, akiket kellene. Nem azt mondják, amit Örkény mondani akart a hatvannégy éves Sulyok Máriával, az első (pesti) Orbánnéval. Nem a szerelem kortalanságáról beszélnek most, nem a csodálatosan közönséges nő nagyszerűségéről és energiájáról, az öreg testbe zárt fiatalságról. Lehet, hogy ez a Macskajáték örök csapdája, hetven körüli színésznőnek kellene megjegyezni végtelen mennyiségű szöveget. Lehet, hogy ezt úgy kell megoldani, hogy ötven körüli színésznőre azt mondjuk, hogy hetven körüli. De ha ötven körülire azt mondjuk, hogy ötven körüli, főleg, ha ötven az új negyven, akkor kihúzzuk a szőnyeget a történet lába alól. Aztán lehet helyette más szőnyegeket tuszkolni, ügyeskedni a videokamerával, hogy telefonok helyett Skype-beszélgetéseket nézzünk, és közelebb kerüljön hozzánk a történet időben. Nem fog elég közel kerülni, mert mindig maradnak félmondatok, amelyek az eredeti kort idézik. Egy kalap-átalakítás, amelyre ma már aligha kerülhet sor. 

Lehet ötvennégy éves Orbánné, csak akkor nem fog egyik lábán fűzős magas szárú cipővel szaladgálni a macska után, mert ugyan, honnét szerezne ilyesmit. És miért nézegetne 1918-ban készült fényképeket magáról, ha akkor még nem is élt. Nem szeretnék ezeken a dátum-problémákon elakadni, hiszen nyilván ezt akarná kiváltani az egész előadás alapkoncepciója, hogy ez csak színház. Előttünk ölelik át egymást a színészek, mielőtt kimennének a színpadra és kezdődne a játék. Oldalt ülnek, takaratlan takarásban, és várják a jelenésüket. Rendben, kint van az idézőjel. De attól még lehetne következetes mindaz, ami a jelen belül van. Vagy lehetne elevenebb. Sokszínűbb. Hogy ne csak a vergődést lássa az ember Orbánnéban, hanem az egészet, magát az asszonyt, az öregséggel harcoló vagy éppen nem harcoló, mégis győző embert. Önmagát. Orbánné, c'est moi. 

Közben azért nem szeretném elfelejteni azt sem, hogy mindig azt érzem, az egész darab csodálatos az utolsó percet leszámítva, hogy ez a nyávogás, macskajáték nem elég meggyőző lezárása a történetnek. Most meg az, mert a játékból cicaharc lesz, egymásnak ugranak, Orbánné győz, becsomagolja Egérkét a szőnyegbe, a közönség nevetgél, lekerekedik a történet. Végül is az ember nem egyetlen Macskajátékot őriz magában, és a többhöz a budaörsi előadás is hozzáteszi a magáét.