Azt kérdi blogjában a klasszikus zene mérges embere, Norman Lebrecht, hogy vajon melyik zseni gondolta azt a Deutsche Grammophonnál, hogy egy ilyen video segíthet egy lemez eladásában. A video pedig ez volna: 

Egy percre, persze, arra gondolok, hogy ha Mr Lebrecht megtanulna három mondatot kínaiul (koreaiul), nem azt érezné-e, hogy a maga részéről mindent megtett, ami elvárható a nyugati zene népszerüsítéséért keleten. Egy következő percben pedig arra, hogy nekem úgy tűnik, a nyelvi kifejezésbeli nehézség gyakran segítség a zenészek számára. Igaz, vannak nagyon meggyőző kivételek, Leonard Bernstein vagy Kocsis Zoltán, akik igen választékosan, nagy szókinccsel, pontosan és könnyedén fejezték ki magukat írásban és beszédben. De ott a másik oldal, azok, akik nem tudták elmondani, amit gondoltak és éreztek, ezért inkább eljátszották. Akik elveszítették az anyanyelvüket, vagy akiknél ez a kérdés eleve kicsit bizonytalan volt. Toscanini a nagy korszakában angolul vagy angollal kevert olaszul kiabált a zenekarokkal. Ahol nem merték kiröhögni őt, hiszen annyira kiabált. Horowitz mintha minden nyelvet, amelyet használt, idegen nyelvként beszélt volna. Liszt is hol németül, hol franciául, hol olaszul fejezte ki magát. De nyilván legpontosabban a zongoránál. 

Szóval: akármelyik zseni is volt a felelős a videóért, engem meggyőzött. Ebben a kínai koreai fiúban, Seong-Jin Choban lehet valami.