Szeretném még a látszatát is elkerülni, hogy ez valami leleplező hevületű poszt volna. Szó sincs róla. Csak egy kicsit nehezen értem meg, hogy kulturális hírek gyanánt miért azt a hülyeséget szajkózza a rádió meg a különféle internetes oldalak, hogy "négy magyar művész is a legkeresettebb klasszikus zenészek között". Egyrészt, ha valaki veszi a fáradságot, és odakattint a Bachtrack oldalára, látja, hogy a magyar fordítás egy kicsit túlságosan is jóindulatú, a "busiest" szót magyarították legkeresettebbre, holott csak arról van szó, hogy az internetes oldal adatai szerint ők voltak a legelfoglaltabbak a világban. Nyilván elfoglalt és jó között van némi, nem is csekély összefüggés, de nem annyira szoros, mint azt egy efféle adathalom sejtetni szeretné. Már csak azért is gyanús lehetne az ilyen jellegű következtetés, mert Várjon Dénes, aki véleményem szerint a magyar legjobb háromba se nagyon fér be, ezen a listán három hellyel előzi meg Schiff Andrást, márpedig még a legkeményebb Várjon-rajongók sem mondhatják azt, hogy tényleg létezne ilyen minőségi különbség kettőjük között. Arról nem is beszélve, hogy Grigorij Szokolov rá sem fért a listára, pedig... 

A nem is oly szomorú valóság tehát annyi, hogy a zenei jóság valóban mérhetetlen. Szép volna az életünk, ha egy keresettségi, vagy elfoglaltsági, vagy legalább egy honorárium lista alapján ki lehetne mutatni, hogy ki mennyire jól hegedül, de egy nagy frászt, kedves földhözragadtak. A zene rendületlenül ragaszkodik a maga egyenes derekához, és eszében sincs hajlongani a közgazdasági tények és statisztikai mutatók előtt. Ettől még a kulturális menedzserek és impresszáriók kötelessége marad, hogy megismertessék a világot a tehetséges muzsikusokkal, és ha van valami pozitív hírük velük kapcsolatban, azt nyugodtan szellőztessék csak meg. Csak aki koncertre jár, az lehetőleg be ne dőljön ezeknek a kitűnő híreknek.