Az ember, akit imádunk gyűlölni, alapvetően, természetesen Erich von Stroheim, aki olyan bámulatosan hideglelős Rommel tábornagyot alakított az Öt lépés Kairó felé című filmben. Mondjuk elég régen, még 1943-ban. A baj az, hogy Stroheimet nem imádtuk gyűlölni, nem gyűlölni imádtuk, hanem félni tőle, örülni neki, hogy ilyen szörnyű ellenségünk van, akit a végén mégis le tudunk győzni. Nagyok voltunk mostanáig. 

Akit gyűlölni szeretünk, az olyan, akinek összejönnek a  dolgok, laza és tenyérbe mászik, minden nőt megkap, sikeres, és még nem is szakad bele a sikerességbe, orrunk alá dörgöli, hogy neki mennyire könnyen megy, amiről mi még csak álmodni sem merünk. Árpa Attila, mondanám, hogy ő aztán igazán szúrja a férfiszemeket, miközben valami reklámban illegeti magát, és sejtjük, hogy ezért az illegésért mi pénzeket kapott és még az ügynökség és a filmforgató cég összes munkatársnője elment a forgatásra, hogy testközelből láthassa. Alig várjuk, hogy jöjjön az igazság pillanata. 

Az igazság pillanata pedig az, amikor az élet kedvence a művészet felé nyújtja kezét, még csak nem is éri el, csak felé nyúlkál, mi meg tudjuk, hogy a múzsák kegyes gazdáink, és mindjárt akkorát csapnak a kezére, hogy puff, csatt, úgy kell neked. A művészet a miénk, pajtili, a veszteseké, akik végre könyvek lapjain írhatják meg, mennyire terhükre vannak a szép nők, akik mind őutána vágyakoznak, vagy színpadon jeleníthetik meg a sikeres író szenvedéseit. Szóval: alig várjuk, hogy egy ilyen Árpa Attila színpad után vágyjon, hogy egy rendező vagy színigazgató az ő népszerűségével próbálja becsábítani a nézőket, ő meg szépen belesüljön a szövegbe, hamis legyen a hanghordozása, és lecsússzon róla a gatya, miközben a nagymonológot mondja.

És akkor itt a lehetőség, Árpa Attila játssza az írót a Tortúra színpadi változatában a Karinthy Színházban. Meghívás kivégzésre. Vagy pont nem. Mert az a szomorú igazság, hogy kifejezetten ügyes. Nem érezni, hogy torkában dobogna a szíve, természetesen beszél, lehet érteni a szavát, de mégsem szaval. Nem megy olyan egyszerűen mindaz, amit éveken át kellene tanulni, a grimaszok, a félre, a közönségnek mutatott szájelhúzások, de alapvetően teljesen rendben van, amit tesz, úgy viselkedik, mint akinek ott a helye. Vagy még úgy sem, egyszerűen csak nem ő a legbénább színész az országban.

Marad a remény, hogy hamarosan nekilát regényeket írni, és majd a papír ledobja őt a hátáról, ha már a színpad nem teszi.