Kicsellózott velük az élet

Van az a régi vicc. Talán nem is vicc, csak történet. Londonban mesélik a magyar emigránsok, hogyan is volt nálunk a felszabadulás: és akkor bejöttek az oroszok, betörték az ajtót. Elvitték az összes órát, a nagymamámat fejbe verték, nagyapámat agyonlőtték. Anyámat megerőszakolták, apámat elvitték kényszermunkára, és csak öt év múlva láttuk viszont...

Nem értem, kérdezi a háziasszony, kezében a teával. Miért nem írtátok ki az ajtóra, hogy magánlakás? 

Körülbelül ez jut az eszembe, amikor azt olvasom, hogy Sosztakovics 2. csellóversenyének bemutatója után az angolszász sajtó az új művet jelentéktelennek találta. Tényleg, mi is lehetne, mint jelentéktelen, ha valaki segítségért kiabál. Vagy még az sem, már tudja, hogy elmerült, nincs segítség, de ha egy arra járó a holttestét esetleg megmentené a varjak elől, és elásná a közelben, akkor legalább valami nyom maradna arról, hogy született, elvegyült, kivált. Olyan ritkán érezni, hogy egy zeneszerző és itt még az általa az ősbemutatóra kiválasztott csellista, Msztyiszlav Rosztropovics mondana valamit, valamit magáról, világról, a sajátjáról, ami, természetesen, nem a sajátja, hanem a rákényszerített, hogy különleges megbecsülésben kellene tartani a művet. 

Truls Mørk egyébként így is tett, nagyon tisztán, szenvedélyes okossággal vagy okos szenvedéllyel csellózott, mint aki tisztában van minden olyan este jelentőségével, amelyen felléphet, játszhat a közönségnek. A Fesztiválzenekaron ezt az ünnepi hangulatot nem éreztem, de nekik cserekarmesterrel kellett helytállniuk, és Pietari Inkinen inkább a baj nélküliségre törekedett, és nem a nagy pillanatokra. Nem születtek meg a hátborzongások, miközben nagydob és cselló kergette egymást, miközben az indulóban benne lehetett volna az a kommunista hátborzongatás, amely már akár nekünk is ismerős lehetett. A mű bemutatója 1966-ban volt, nem Sztálin ellen tiltakozott, csak az élet mindennapi gyakorlata ellen. 

Nem is szabad ezen nagyon sokat elmélkedni, a 2. csellóversenyt annak is kell tudnia szeretni, aki esetleg a korbács vidámabbik végénél állt. Nem arról van szó, hogy ki a bűnös, hanem hogy milyen a világ, és mekkora balszerencséje van annak, aki rossz időben, rossz helyen akart csellózni. Mekkora szerencséje van annak, aki mindezt csak hallgatja, és nem éli.