Ahogy mindenki, én sem nagyon hiszek az évfordulókban. Miért lenne valaki érdekes attól, hogy születésnapja van? De néha beleszalad az ember, hogy jé, tényleg, születésnap, kerek szám. És akkor azt csinálja, amiről azt gondolta, hogy már soha nem fogja: egész nap Zuzana Ruzickova lemezeket hallgat. Megvolt ennek a maga ideje, a hetvenes évek, amikor a csehszlovák kultúra boltjában vette az ember a korongokat. A fura szagú borítókban voltak különlegesen népszerűek, mint a Jeanne d'Arc a máglyán, a Wozzeck vagy a Don Giovanni, és voltak az eredeti Supraphon felvételek, amelyekért azért érdemes volt leszurkolni a hatvan forintot: Josef Suk és Zuzana Ruzickova. (Megint csak elnézést a helyesírásért, az u-ra kellene egy karika, a z-re meg a c-re egy felfordított háztető.) Eltelt azóta néhány tíz év, és eléggé megelégedtem azzal a viszonyulással, hogy Ruzickova fölött eljárt az idő. Nem az élete, hanem a művészete fölött, így ma már nem illik csembalózni, ilyen bődült csörömpöléssel, ennyiféle hangszínnel, túlzott változatossággal. Megtette, amit meg lehetett a hangszer  túléléséért, tovább vitték gondolatait a tanítványai, a híresek közül már Christopher Hogwood is a múlté. Szomorú, de van ilyen, senki nem zenélhet az örökkévalóságnak.

Egyébként is könnyű az ő esetében keverni az életet meg a művészetet, hiszen annyira szörnyű, amit át kellett élnie. Alig volt olyan rossz, amiből kimaradt a 20. század során. Talán csak az yperni gáztámadás. De volt helyette gettó, Auschwitz, hamburgi kényszermunka a bombázások alatt, Bergen-Belsen. Tizenévesen. Aztán kommunizmus, mellőzés, ez a furcsa, szocialista világhír, hogy lehet utazni, de nem akárhová, nem akármennyit, nem feltétlenül. Miközben ő volt a világ leghíresebb csembalistája, Prágában nem lehetett professzor a zeneművészeti egyetemen. A végén özvegység, visszavonulás, jelenleg éppen rák és kemoterápia. Játszani már nem tud, élni, szerencsére, még igen. Tegnap volt kilencven éves. 

Jó ötletnek tűnt hajnalban hallgatni egy kis Wohltemperiertes Klaviert, csak a tisztelet kedvéért. Aztán kiderült, hogy mégsem jó ötlet, mert nem lehet abbahagyni, olyan, mint az Angry Birds, jaj, még egy szintet, na, csak még egyet. Csak még egy prelúdiumot, hogy azt hogy csinálja. Csak még egy fúgát. Csak még egy prelúdiumot. És így tovább. Mire elfogyott a 48, jött a többi, hiszen a Warner újra kiadta a teljes Bachot vele. A G-dúr francia szvit Loure tétele. Aztán megint a régi Supraphon-felvételek. Amikor elhiszem neki, hogy a férje, Viktor Kalabis nagyon jelentős zeneszerző, annyira jól játssza a csembalódarabjait. Aztán, amikor a hegedű-csembaló szonátához érnek Sukkal, akkor kiderül az igazság. 

Mindenesetre van egy jó kis tanulság, hogy néha át kell néznünk az előítéleteinket. Hiába volt olyan Ruzickova, mint a körzeti doktor néni, hiába hiszi azt az ember, hogy ma már így nem lehet. Mert lehet, a tegnapi élhet ma is, elevenen, hibáival vagy téveszméivel is hitelesen. Hiába szól néha úgy a csembaló, mintha valami szintetizátort kötöttek volna rá, máskor meg úgy, mint lanton méla húr, Bach szól belőle. Vagy Viktor Kalabis. 

Mindenért hálás vagyok. És boldog születésnapot.